Munkahelyváltás pro – instant “kámingáut”

Egy hónapja léptem ki az előző munkahelyemről. Vallottam arról, milyenek az utolsó napjaim ott. Aztán írtam arról, milyenek az első napjaim itt.

Olyan volt ez az egy hónap, mintha egy évtized lett volna, pedig pörögtek a napok, bele is vesztem sokszor. Még mindig tart az alkalmazkodás, ismerkedés, de otthonosan érzem magam. Imádom a könyveket! Az iroda, ahonnan a könyvtárba érkeztem, olyan távolinak, idegennek tűnik, mintha évek teltek volna el azóta, hogy utoljára léptem ki a nagy barna ajtón, és mintha nem egy utcányira lenne tőle ez a másik nagy barna ajtó. Napi szinten arra járok, mégis, akárhányszor ránézek, egy lezárt életszakasz jut eszembe. Nem nosztalgia, nem bánkódás, semmi negatív érzés, hanem inkább hálával vegyes öröm. Sokat adott lelkileg az első években, és ezért nem tudok elég hálás lenni. De az utolsó évben valóban nem találtam a helyem semmilyen szinten.

Ha mélyen őszinte akarok lenni, egész eddigi, munkaerőpiaci pályafutásom során halkan suttogott bennem valaki, hogy “nem jó, nem jó, nem jó”. Dolgoztam újságnak, kereskedelmi cégeknél és iskolában, és végig hallottam ezt a félénk kis hangot. Legyintettem rá, azt mondtam neki: “de, jó lesz ez, meglátod!” A kereskedelem nem az én világom. Az iskola egy védett, zárt, csodálatos burok volt, egy magángalaxis, aminek én voltam az írnoka, csakúgy, mint a Kis hercegben: saját bolygóm volt három teljes évig. Utána következett a hivatali kilenc év. A suttogás egészen elhalkult, csak reggelente, amikor leküzdöttem az akkori lakhelyem és a munkahely közötti kb. 200 méteres távot, akkor férkőzött be a gondolat, hogy más kell, több kell. Ahogy becsuktam magam mögött a barna ajtót, a hang is kívül maradt.

Közben megszületett a gyermekem, aki mindennél és mindenkinél hangosabb (volt). Az otthon töltött három év elteltével, miután visszatértem a hivatalba, a suttogó hang rövid időn belül ordítássá erősödött.
– Nem, nem!!
– De igen, jó lesz, hidd el! Kialakul, megszokom! – Erőszakoskodtam.
– Nem hallgatsz saját magadra? Akkor mondom másképp! – Ez volt a válasz. És elkezdte kitépkedni a hajamat. Nem egyszerre, szálanként. Minden nap egy szállal többet. Mire észrevettem, már hiányzott majdnem a fele, és nem segített rajta semmi, le kellett vágatnom. Pont olyan volt, mint a virág, aminek nem adnak vizet. Nem adtam meg magamnak a lelki hozzávalókat, elkornyadt a hajam, az erő szimbóluma! Elvesztettem az erőmet. Aztán tovább rombolt, egy hónapot töltöttem ágyban fekve, iszonyatosan betegen, fuldokolva, egy olyan influenzás megbetegedéssel, ami átlagembert legfeljebb két hétre üt ki. Az rendben, hogy gyengébb vagyok az átlagosnál, de ez túl sok volt. Három hónapot vett igénybe, mire maradéktalanul helyre jöttem. Közben írtam, elemeztem a helyzetemet, feljegyzéseket készítettem magamról és a hivatásomról – amiről azt sem tudtam, van-e egyáltalán.

Néha eszembe jutottak a diplomáim, a nyelvismereteim, és feltettem a kérdést, hogy minek ez az egész? Mihez kezdjek magammal? Mire van képességem, mi az, ami örömmel tölt el, amiből adni tudok, és hol van szükség arra, ami én vagyok? Megszólítottam a jó Istent (ki máshoz fordul az ember szorult helyzetében, amikor véget ér az emberi ügyeskedés…), készen állok, adjon jelet, segítsen hát. Akkor talált rám a lehetőség, hogy a könyvtárba átmenjek.

Most nincs hang, nem hallok mást. Nem tudom, meddig. Évekig figyelmen kívül hagytam, de soha többé nem teszem. Azt akarom, hogy súgja meg, mit szeretne, és ha azt mondja, “nem”, én hallgatni fogok rá. De egyelőre csend van, azt hiszem, együtt figyeljük, mi bontakozik ki ezen az új helyen.

Most jó.

Olyan vagyok, mint egy puzzle-darabka, ami végre megtalálta a helyét a nagy összképben.

A könyvtárban töltött egy hónap alatt összegyűlt írásaim a témában:
Könyvtáros vagyok két napja
Könyvtáros vagyok 3 napja
Könyvtáros vagyok 4 napja
Egy hét a könyvtárban
Hogyan rúgjunk öngólt elegánsan?
A könyvhalmozás művészetéről
Az intézmény arca te vagy
Tánc a könyvtárban