A könyvhalmozás művészetéről
Két hét könyvtárban töltött idő után határozott irányvonal kezdi képviseltetni magát az életemben: a parttalan könyvhalmozás. Ha megtehetném, kikölcsönözném a fél könyvtárat, és ha lehetne egy szuperképességem, azt szeretném, hogy egy könyv per nap teljesítményem legyen – a befogadás minőségének romlása nélkül, a szabadidőm teljes eltöltése nélkül és az alvásidő feláldozása nélkül. (Asszem, ennyi elég is. 😀 ) Pakolászás közben rendesen ugrálnak rám a könyvek, lassan már a saját kezemre kell csapnom. Az olvasók is igazi gyöngyszemeket gurítgatnak elém, akár hozzák, akár viszik a műveket. Megkérdeztem egy-két kollégát, ők is szenvednek ebben a kórságban, de az idő előrehaladtával megtanulták kezelni a helyzetet. (Nem néznek oda, vagy nemtom…)
Az egyik olvasótól visszavettem egy tucat krimit, és megakadt a szemem egy szép borítójú Kathy Reichs-regényen. Csupasz csontok a címe. Sokat sejtet… Egy kis üresjárat következett, így elkezdtem olvasni. Kíváncsi voltam, mit tud, nem sok krimit olvastam eddig. Már itthon, a 80. oldal körül és a sokadik hulla után úgy döntöttem, nem folytatom. Nem azért, mert nem jó, hanem, mert megéreztem, hogy nem adna végül annyit, hogy azt mondjam, megérte azt pár napot, hetet, miközben hatalmas olvasmánylistám van, aminek sosem érek a végére. Aztán egy Semmelweis életéről szóló regény akadt a kezembe. Ezt már az első tíz oldal után félretettem, nem bírom lelkileg, csak ennyi az oka. (Semmelweisről fogok még írni, mert nagyon megmaradt bennem az ő tragikus története.) Volt még nálam kortárs orosz irodalom, de pár oldalból leszűrtem, hogy nem az én világom.
Elsajátítom tehát a szelektálás művészetét. Muszáj. Véges az időm, és szeretném megtalálni a könyveket, amik nekem szólnak. Az első fejezet, vagy kb. 50 oldal megmutatja az író stílusát, a regény szereplőit és a viszonyokat, egyebet, és abból már nagyjából érzékelhető, megéri-e végigolvasni. Az elmúlt fél évben nem egy olyan könyvet vettem kézbe, amiknek már az elején sejtettem, hogy nem fognak bejönni, de azért hősiesen átrágtam magam rajtuk, mert mi van, ha mégis. De nem. Sokat tanultam ezekből, leginkább azt, hogy ami már az elején nem szólít meg, az később sem fog. Szóval nem kell kínlódni, félre kell tenni és kész. Nem mindenkinek jön be minden, de mindenkinek bejön valami. Csak meg kell találni – ide kell az önismeret. Ha ezt a módszert már húsz évvel ezelőtt (anyám… nem vagyok mai csirke…) alkalmazom, sok nem nekem való olvasmánytól megkímélhettem volna magam. Bár lehet, hogy a sok nem megfelelő olvasmány által alakult ki, mi az, ami tetszik.
Na jó… Köszönöm a figyelmet, könyvészeti tippek, Off. 😀
Előzmény itt:
Könyvtáros vagyok két napja
Könyvtáros vagyok 3 napja
Könyvtáros vagyok 4 napja
Egy hét a könyvtárban
Hogyan rúgjunk öngólt elegánsan?
Folytatás itt:
Az intézmény arca te vagy
Tánc a könyvtárban