Három könyv, megannyi gyilkosság…

Az ünnepek alatt közel 1230 oldalt olvastam el, ami három könyvet jelent. Elhatároztam ugyanis már jó előre, hogy a karácsony előttől újév utánig tartó terebélyes szabadság alatt parttalanul olvasni fogok. És így is tettem.

Három olyan művet sikerült beválasztani, amelyek egyike sem nélkülözi a vérontást. Tömegek lelték halálukat a lapokon ezalatt a kb. két hét alatt, amíg végigolvastam őket. Hm… ahogy nézegetem az eddigi olvasmányaimat, egy-két kivétellel mindegyiknek köze van a halálhoz, nem is kicsit. De az is lehet, hogy az irodalomnak úgy általában sok köze van hozzá, csak ez eddig még nem tűnt ennyire fel.

A három könyv:
Patrick Süskind: A parfüm
Mary Ann Schaffer és Annie Barrows: Krumplihéjpite Irodalmi Társaság
Carlos Riuz Zafón: A szél árnyéka

Patrick Süskind: A parfüm – Egy gyilkos története

Süskind könyvét már régóta szerettem volna elolvasni. A német eredetit kezdtem el (gondoltam, mire az a nyelvtudás, ha nem is használom), de nagyon lelassított, és inkább a fordításra váltottam. Végigvittem volna németül, igazi ékkő lehetett volna a nem létező dicsőségfalamon, de ez a sztori olyan szinten gusztustalan, hogy a lassúság miatt karácsonykor nem szándékoztam ezt a könyvet olvasni, félretenni viszont nem akartam, mert ahhoz meg túl jó. Aki látta a filmet, az sejti, mennyire undorító lehet a könyv. Hát az is. Zseniálisan bűzös, hányingerkeltően izgalmas, a lehető legkevésbé lehet azonosulni bármivel is, ami ott le van írva. Főleg nem a gyilkossal, ezzel az elmeháborodott, félelemkeltő, állatias ösztönlénnyel, aki egy lángelme, egy őrült zseni. Az író meg a másik, hogy ilyen tapintható plasztikusságot, nyelvi bravúrt és láttató erőt tudott varázsolni ennek a gyomorforgató témának.

A regény olvasása közben tudatosult bennem a szaglásom: ami nap mint nap láthatatlanul szolgál engem, aminek a fájdalmas hiányát csak akkor veszem észre, amikor a felső légúti nyavalyák megfosztanak tőle, most ott feküdt szavakba öntve egy regényben az orrom előtt. (Az orrom előtt, érted? :D) A német eredeti a szaglással kapcsolatos szókincs egész világait fedi fel az idegen nyelvű olvasó előtt, tanultam belőle rendesen még így is. Nem bánom most, hogy magyarra váltottam, úgyis vannak még jelöltjeim német nyelvű olvasás céljára.

Ajánlom annak, aki bírja a gusztustalant, és szívesen belelátna egy elvetemült gyilkos lelkivilágába, gyilkossá válásának folyamatába.

Mary Ann Schaffer és Annie Barrows: Krumplihéjpite Irodalmi Társaság

Ez a könyv a “Nincs időm olvasni” kihívás december havi közös olvasmánya volt. Levélregény. Soha az életben nem olvastam még levélregényt, így nem tudtam, mire számítsak, arra gondoltam, biztosan nehéz lesz követni. Pedig nem okozott gondot. Legalább annyira lassan melegedtem bele, mint az olvasmányaimba általában, de mivel nagyon jól van megírva, egészen új élmény volt levelezéseken keresztül látni egy ilyen csodás történetet.

Az Angliához tartozó kis szigeten, Guernsey-n játszódik a történet a második világháború után. Itt alakul meg a címben szereplő társaság egy véletlen kényszer folytán a háború alatt, aztán kiderül, hogy a közösségformáló időtöltés életeket alakít át, és mentőöv a túléléshez. A háború után még túl közeliek a borzalmak, még épp ocsúdnak fel az emberek a veszteségeikből, de máris virágzásnak indul egy másmilyen, jobb és szebb élet, és egy szerelem formálódik a sorok mögött. Azt írják, elbűvölő, bájos történet. Valaki még ilyet is mondott, hogy cuki… Hát, kedveseim, az utolsó szavak, amikkel illetném! Meghatónak nevezném, meg inkább szörnyűséges, tragikus, amiket a levelekből megtudhatunk, helyenként potyogtak a könnyeim. Mert kőkemény, azért. Fogalmunk sincs róla, mit jelent háborús időkben élni.

Kicsit történelmi, kicsit romantikus, kicsit lélektani. Van mondanivalója és mélysége, ami nekem például fontos egy könyv esetében.

Idézetek:

“Ezért imádok úgy olvasni. Az ember érdeklődését felkelti egy icipici részlet, amelynek nyomán eljut egy újabb könyvhöz, és onnan valami apróság révén egy harmadikhoz.” 20. oldal

“Ha az ember jó könyveket olvas, a gyomra már nem veszi be a rosszakat.” 75. oldal

“Azt hiszem, az ember többet tanul, ha közben nevethet is.” 121. oldal

“De mutassatok nekem csak egyetlen embert, aki gyűlöli magát – és én azt mondom: ez az ember a felebarátait sokkal hevesebben gyűlöli! Elvégre nem szerethetünk vagy tisztelhetünk másokat sem, ha önmagunkat megvetjük.” 323. oldal

“A méltóságunkhoz való rögeszmés ragaszkodás az egész életünket tönkreteheti.” 363. oldal

Carlos Ruiz Zafón: A szél árnyéka

AZ OLVASMÁNY. Amikor befejeztem, az a kósza ötletem támadt, hogy előkerítem valahonnan Zafón címét, és elküldöm neki a könyvet Barcelonába (vagy ki tudja, hol él), hogy dedikálja. Az már csak természetes, hogy a tetralógia többi részét is elolvasom idővel. Mind a négy kötet önállóan is megállja a helyét, és mindegyik kerek történet. Az Elfeledett Könyvek Temetője c. sorozatról van szó.

A tízéves Danielt antikvárius édesapja elviszi egy titkos helyre, az Elfeledett Könyvek Temetőjébe, egy hatalmas könyvtárlabirintusba, ahol olyan könyvek vannak, amelyek már senkinek nem kellenek. Aki először jár itt, örökbe fogad egy könyvet, és senkinek nem beszélhet róla. A kisfiú Julián Carax: A szél árnyéka című regényét választja, és nem sejti, hogy ezzel az egész élete örökre megváltozik. Elolvassa a könyvet, és annyira megtetszik neki, hogy fel akarja kutatni a szerző többi regényét, de kiderül, hogy eltűntek. Egy gyanús, titokzatos alak vadászik rájuk, és elégeti őket. Danieltől is meg akarja szerezni a könyvet, de nem sikerül neki. A gyermek nyomozni kezd, és ez a nyomozás éveken átível, egészen felnőttkoráig, miközben egyre több darabkát illeszt össze a kirakósból, és barátok, szerelmek, ellenségek, életveszélyes helyzetek és még több titok jönnek-mennek az évek során.

Zafón igazi mesélő. De nem csupán elmeséli a történetet, hanem megtölti élettel és lélekkel a szereplőit, filmként peregnek a jelenetek. Igényes nyelvezettel, képszerű leírásokkal, hasonlatokkal él, de sokszor nem részletez, mégis azonnal láttat. A csontig hatoló hideget, a szúrós-szemerkélős novemberi ködöt, a rettegést az elhagyatott villában, a sötét lelkű rendőrfelügyelő ütéseit ugyanúgy szinte éreztem, mint a kandalló tűzének melegét, a kávé ízét és az antikvárium tipikus könyvillatát. Bonyolult és fordulatokban, izgalmakban gazdag történetszövése egy pillanatra sem unalmas vagy nehézkes. Viszont súlya van. Mélysége van. Krimiféleség, de mégsem a szórakoztató műfaj. Zafón regénye ad valami pluszt. Szokásom, hogy – mivel könyvbe nem firkálunk és nem hajtogatunk bele szamárfüleket – színes, öntapadós jelölőcetliket ragasztgatok a szövegekhez, amik megfognak. A szél árnyéka olyan szinten van agyonragasztva, hogy elfogytak a cetlijeim, és a végén már szűkölve kerestem valami bármit, amit használni tudok jelölésre. Lesz egy meló, mire kiírom a szövegrészeket.

De komolyan, hát ilyen gondolatok:
“Az itt található könyvek mindegyikéről elmondható, hogy egyszer a legjobb barátja volt valakinek.”
“…minden könyv egy határtalan, felfedezésre váró világot rejt a borítója alatt…”
“…az embert semmi nem jellemzi olyan jól, mint az a könyv, amely legelőször ejti rabul a lelkét.”
“Minden titok annyit ér, amennyit azok az emberek jelentenek számunkra, akik elől rejtegetjük őket.”
És ez csak az első 17 oldal, és a könyv a 7. oldalon kezdődik…

A 2019-es év első olvasmánya volt ez, úgy, hogy átcsúszott 2018-ról. Híd-könyv. És nagyon magával ragadott. Nem vagyok egy rajongós típus, szeretek változatosan olvasnivalót választani, de most leragadtam Zafónnál.

A könyvből kigyűjtött idézeteket itt olvashatjátok.