“…és aztán meghalsz”

FIGYELMEZTETÉS: ez az írás érzékenyebb életszakaszban lévőknek, vagy eleve érzékenyebb lelkivilágúaknak felkavaró lehet. És ráadásul hosszúra is sikerült. Saját felelősségre olvasandó! (Ne mondjátok, hogy nem szóltam.)

Mark Manson: A “lesz*rom” rafinált művészete

Erdős Attila: Felvágós könyv

Mi köze ennek a kettőnek egymáshoz? És mi köze ezeknek az írásom címéhez? Semmi. És minden.

Rendhagyó bejegyzés következik, amennyiben az eddigieket valamiféle rendhez tartozónak lehet tekinteni.

A könyvtárban botlottam ebbe a két könyvbe, egészen véletlenül, de tudjuk, hogy véletlenek nincsenek, és amint észrevettem, hogy mindkét könyvből az a téma piszkál bennem valamit, amivel már hónapok óta molyolok magamban, hol tudatosan, hol csak felbukkanó gondolatocskák formájában, hát elérkezettnek láttam az időt, hogy írjak is róla.

Ez pedig: a halál.

Talán nem is hónapok, de évek óta foglalkoztat az elmúlás gondolata, időszakos igényként jelentkezik az ezen való agyalás. Főleg szülinapom, Mindenszentek ünnepe, halottak napja és egy-egy ilyen olvasmány hatására. Egy mindenkiért meggyújtott mécses mellett szentelem a figyelmet a témának.

Előre szólok, a lelkizőstől a morbidon át a cinikusig csapok mindenfelé. Így olvassátok.

Egyre csak olyasmi jut eszembe, hogy vége lesz előbb-utóbb. Ha a családi statisztikát veszem figyelembe, jó sokáig fogom itt húzni, de akárhonnan nézem – főként az elmúlt születésnapomat használva kiindulópontnak -, kb. a felén már túl vagyok. Még egyszer ennyi hátra van, ha semmi nem jön közbe, még lesz jó 30 évem egészségben, aztán lőttek… Tudom, a mai társadalom inkább tudomást sem venne a halálról. Elvégre kaphatók már olyan kencék, amik biztosítják az örökké fiatal arcbőrt, a tartósítókkal telenyomott készételek pedig szavatolják, hogy sokáig ép hullák legyünk… De tudjátok, mi van: “Az egyetlen dolog, ami biztos a világban, hogy meghalunk.” – így Erdős Attila kórboncnok, könyvének utolsó előtti bekezdésében (264. oldal), felhasználva az emberiség egyik legnagyobb közhelyét. Viszont igaza van.

Első ránézésre semmi közük egymáshoz…

Erdős négy éven át napi szinten a halállal foglalkozott, és könyvében úgy ír az egészről, mintha egyfajta közöny munkálna benne. Írja is, hogy a művelet sokadik fázisánál már a leghumánusabb résztvevő is nehezen látja meg az embert a feladat mögött, mégis, a lelkileg erősen megterhelő hivatás hamar a váltás felé sodorta. Önmagát ennek ellenére kórboncnokként határozza meg. Olvasás közben folyton az villogott az agyamban, hogy amiről/akikről ír, akár én is lehetek egyszer. Hogy végül én is így végzem majd. Ki tudja, mi lesz a halálom oka, de a végén egy boncasztalon végzem, nem marad más belőlem, csak egy feladat, amit majd jegyzőkönyveznek. Eltűnik az élettel együtt a (relatíve) szépség, a személyiség, minden, ami engem azzá tett, ami vagyok. Nem fog számítani. “A test szépségéhez szükség van az életre, arra a valamire, amitől az alvó ember alszik és nem halott.” (101. oldal) A családom majd rendez szép szertartást, szipognak egy ideig, aztán az élet megy tovább. Morbid? Igen. Van valóságalapja? Igen.

Annyira előttem van az elmúlás. Kicsit más ugyan, de nemrég “múltam el” az előző munkahelyemről. Ott még többé-kevésbé benne vagyok a köztudatban. Azelőtt egy másik, szívemnek kedves munkahelyről távoztam, mint élő a holtak birodalmába. Ugyan nem haltam meg, de azért felmerült a kérdés, mi maradt utánam ezeken a helyeken. És mivel élek, utánajárhattam. Nézzük az eggyel ezelőtti helyet. Jelentem: semmi. Mindaz, amiért erőfeszítést végeztem, amibe a szívemet-lelkemet beleadtam, már sehol sincs. 12 éve a dolognak, az iratok elkoptak, a digitális világ elfelejtett, akik annak idején ott voltak, szétszóródtak a világ minden szegletébe, akik most ott vannak, nem is ismertek. Talán egy-két régóta ott dolgozó ember emlékszik még halványan, hogy “jaaaa, igen, volt itt annak idején valami Reni…” És kész, ennyi. Minél több idő telik el, annál kevesebb marad belőlem, míg végül teljesen eltűnök a semmibe. Azt hiszem, ilyen lehet meghalni…

Az elmúlt években több, számomra kedves ember búcsúzott a földi élettől: volt, akinél lehetett tudni a kora miatt, volt, akit hirtelen vett magához a Teremtő. Akárhogy is, az ember értetlenül áll ez előtt a titok előtt, és eszébe jut a saját halandósága. Bennem felmerült, mit hagyok majd magam után. Hogy a napi életem, ami egyszerűnek tűnik (reggel felkel, gyereket óvodába rendez és/vagy munkahelyre megy, utána ugyanez, majd haza, eszik-iszik-alszik, bla-bla-bla) tartalmaz-e még valami mást is a rutinon kívül? Felmerült a keserv, hogyha előbb-utóbb a márványasztalra kerülök, akkor mi értelme az egésznek? Mi értelme diétázni és tornázni? Mi értelme a zenélésnek, ha a hangok úgyis elszállnak, de még az emlékük is? Mi értelme az olvasásnak, ha az agyam majd egy tálcán végzi felszeletelve, és nem derül ki belőle, miféle tudásokat szuszakoltam bele az évtizedek során? És végül mi értelme az írásnak, ha egy kupac karakter, amiben talán senki nem fogja felfedezni az értelmet?

Manson arcátlan módon fogalmaz egész könyvében a beleszarós életvitellel kapcsolatban, ami nem azt jelenti, hogy az ember flegmán tesz mindenre, hanem megválogatja, mi az, amivel érdemes foglalkoznia. “Figyelj, a helyzet az, hogy egyszer mind meghalunk. Tudom, ez nyilvánvaló, mindössze emlékeztetni akartalak, ha netán elfelejtetted volna. Te és az összes ismerősöd halandók vagytok; az itt és az ott közötti kurta időszakban korlátozott mennyiségben állnak rendelkezésetekre a dolgok, amikből érdemes ügyet csinálni. Nagyon kevésből érdemes. És ha te összevissza, válogatás nélkül ügyet csinálsz mindenből és mindenkiből – akkor bizony el fogod kúrni az életed.” (18. oldal) Nem túl bájos közlés. Viszont igaza van… neki is. Még számtalan igazságot az ember arcába nyom bárdolatlan stílusban (engem nem zavar), gyűjteményt készítettem belőlük.

Itt vagyok, most vagyok. Ez a pár évtized az, ami megadatik ebben a földi életben, 1981 és kétezervalahány között. Gondolj bele. Ha nagyon sokat kap az ember a jó Istentől, akkor megéri a 100 évet – bár felmerül a kérdés, miért is jó végigasszisztálni a szerettek elvesztését. Engem feszeget a tény, hogy minden nappal közelebb kerülök a távozás ismeretlen időpontjához. De hiszen most érettségiztem! (20 éve…) Most voltam Szent Jakab útján! (12 és 10 éve…) Hiszen most volt az esküvőnk! (6 éve) Most született a gyermek!! (4 és fél éve) Vannak dolgok – kinek nincsenek -, amiket szeretnék megvalósítani, mielőtt vége. Folyton halogatok… Más is van így? Majd holnap, majd jövő héten, majd ha megfelelőek lesznek a körülmények, majd ha elintézem ezt-azt-amazt stb. Aztán azt veszem észre, hogy évek teltek el, és még mindig nem kezdtem neki. – Tán ideje volna… – állapítom meg minden évben ilyentájt. Mert aztán végéhez ér a filmszalag, és a saját lehetőségemet vihetem magammal a sírba. Mit mondok majd a jó Istennek, mit csináltam a talentumaimmal?… Szebb és fiatalabb már nem leszek, néha kétségbeesetten szembesülök a múló idővel, ahogy bámulom a tükörből rám néző nőt, akinek már eltűnt a képéről az a naiv kislányosság, ami miatt sokan úgy vélekedtek rólam régen: “De kis aranyos!”. Az élet osztott pár olyan lapot a nagy kártyapartiban, amiken összeráncoltam a homlokom – ez bizonyára nyomot hagyott.

Yalom most megjelent új könyve pontosan erről szól: szembesülni saját mulandóságunkkal, elfogadni és feldolgozni ezt a tényt, aztán kihozni belőle a legjobbat. Szeretem, ahogy Yalom ír, és központi témáját, a halállal való megbékélést, bár eddig csak egy könyvet olvastam tőle, A Schopenhauer-terápiát. Mi sem egyértelműbb, főleg most, Mindenszentek és halottak napja kapcsán, hogy ezzel foglalkozom kiemelten, és persze szeretném ezt a könyvet minél hamarabb elolvasni.

Az ünnep környékén szeretek a temetőben sétálni. Gyerekként a falu temetőjébe jártunk ki a legjobb barátnővel, középiskolában kollégiumi nevelőtanári engedéllyel lófráltam a mécsesek között, és felnőttként is sokszor töltöttem egyedül időt temetőben. Hangulata van. Szépség van benne, a rengeteg gyertya, mécses önmagában szép, de még szebbé válnak azáltal, hogy azok szeretete lobog bennük, akik ismerték az elhunytat. Megállok a síremlékek előtt, sekélyes matektudásommal próbálom meghatározni az életkorokat, elgondolom, mi történhetett velük, előttem van a szeretteik bánata. Volt, hogy sírtam is. A feltoluló érzelmek, saját magam sajnálgatása, az együttérzés miatt… ki tudja? Egyedül jól lehet elmélkedni az elmúláson, kicsit lépni egyet előre, hogy megpihenve ez után a sajátos ünnep után újult erővel lássak neki, hogy tartalommal töltsem meg életem előttem lévő időszakát.