Irvin D. Yalom: A Schopenhauer-terápia
Nehéz falat volt, június közepén végeztem vele május eleje óta. Ez nem az a könnyen emészthető olvasmány, kőkemény filozófia és pszichológia.
Yalom maga is pszichoterapeuta, pszichiáter, a filozófia is a kedvenc témája, mestersége a halállal kapcsolatos fejtegetés, így aztán létrejött ez a regény, ami… hát hogy is mondjam… kicsit sem könnyű. Tömény. Ugyanakkor elgondolkodtató, mélyen bevezet a csoportos terápia, a tagok között és bennük lezajló lelki folyamatok és fejlődés mellett a halál gondolatával való megbirkózásba mind a haldokló, mind a környezete részéről. Nagyon lehet drukkolni a két főszereplőnek, Juliusnak és Philipnek. Vajon Julius hogyan dolgozza fel, hogy melanomás rákos betegsége legfeljebb egy évet ad még az életéből, vajon tud-e még segíteni egykori páciensén, akit újra felkeres és behív a csoportjába? Vajon hatással lesz-e bármi Philipre, az ellenszenves páciensre, akinél Julius nem tudott változást elérni, ellenben egy 150 éve halott filozófussal, Schopenhauerrel, akivel Philip a végletekig azonosult? És vajon hogyan reagálnak a csoport tagjai minderre, és persze ők maguk hogyan és mivé fejlődnek a hátralevő egy évben? Mindezt főként a szereplők között zajló terápiás párbeszédeken keresztül.
Hát nem semmi, ezt így megírni! Úgy, hogy üssön is, nehéz olvasmány legyen, de azért ne lehessen szabadulni tőle, nyomon követhető legyen az összes létező érzelem, amit ember felvonultatni képes, de ne legyen nyálas-érzelgős, lehessen azonosulni a karakterekkel, és lehessen ellenszenvet is érezni bőségesen. És úgy befejezni, hogy ne legyen hiányérzete az embernek. Művészet-mesterség.
Az első húsz oldalon, amikor kiderül Julius halálba vivő betegsége egy ártatlannak hitt anyajegy vizsgálata során, az rendesen rám ijesztett. A szakszerű bőrgyógyászati magyarázat és a páciens érzelmi kavalkádjának kifejtése után ültem a könyv fölött, és a kétségbeesésig fejbe csapott a gondolat, hogy basszus, egy éve húzom két anyajegy orvosilag indokolt eltávolítását, és szerencsésnek mondhatom magam, hogy még nem patkoltam el… Nyilván túlreagáltam. De olyan volt ez a fejezet, mintha a könyv hátba vágott volna. Már ezért megérte belekezdeni. Úgyhogy jelentem, megvan az időpontom egy teljes testszkennelős anyajegyvizsgálatra, egy konzultációra, és majdan a műtétre.
A kezdeti sokk után kissé hosszadalmasnak találtam az ez utáni események fejtegetését, és igazán a könyv második fele hozta lendületbe a történetet, ahogyan a szálak egybefonódtak, és mindig újabb meglepetéseket tartogatva haladtak szépen a végkifejlet felé.
Egyetlen dolog tűnt fel: amellett, hogy minden a párkapcsolatokra megy vissza, a szex kiemelt szerepet játszik. Philip szexfüggőségéből Schopenhauernek köszönhetően jött ki, és a csoport tagjainak sorra egymás után tett vallomásai szexuális jellegű tévelygéseikről egy idő múlva nekem kicsit sok volt.
Ettől eltekintve ez egy sokat adó olvasmány, amely mélyen megérinti az emberben az empátiára való képességet. Elgondolkodtat, hogy miért is lett valaki olyan, amilyen, milyen traumákkal kellett szembenéznie a múltban, amik miatt úgy viselkedik, ahogy. És akármilyen ellenszenves is valaki, jár neki a védelem, mert nem csupán fehér és fekete van. Az elengedés igen hasznos tud lenni, még ha úgy is érezzük, képtelenség eljutnunk abba a szellemi-lelki magasságba, ahol a megbocsátás lakozik. Sosem tudhatjuk, hogy a kimondott szavak mekkora gyógyító erővel bírnak, és konkrétan emberi sorsok függnek tőle. Na, ennek felismerése és megélése igazi emberi magasság.
Ami Schopenhauert illeti, teljes életrajzi feltárást kapunk belőle a könyvben, olvasmányos formában, izgalmas részletekkel levelezéséből, műveiből, életviteléből. Nem mondom, hogy a kedvenc filozófusom lett, de megragadó, vitaindító a munkássága.