Megműtöttek… – (f)élménybeszámoló

Két darab anyajegy eltávolításáról van szó. Tavasszal olvastam Yalomtól A Schopenhauer-terápiát, megijedtem, és bejelentkeztem végre a régóta halogatott műtétre. Október 12-ét beszéltünk meg a doktor úrral, úgyhogy kényelmesen hátradőltem, és elfelejtettem az egészet. Előttem állt a nyár és minden földi jóság, olyan távolinak tűnt akkor az október. Egy-két hete kezdtem érezni, hogy szorul a hurok. Pár nappal ezelőtt pedig már elég pokróc voltam a para miatt. Fel is hívtam a doki ügyintézőjét, nincs-e egy kis bátorító szérumuk a beavatkozás előtt, csak, hogy ne haljak már meg a stressztől… Szerintem teljesen hülyének nézett, és az is kiesett a száján, hogy hát a gyerekeknek se szokott kelleni az. Esetleg Frontin. Hát köszi…  Nyilván, ilyeneket tárolgatok itthon, meg a gyógyszertárban is örömmel adják vény nélkül. Mindegy, beletörődtem, lehet, nem élem túl.

Most röhögsz, mi? “Csak” két vacak anyajegy! Különben is, adnak érzéstelenítőt, nem is fáj! Hát megszültél egy gyereket!…

De nem a fájdalom a bajom. Az a második helyen van. Az elsőn viszont az a tény, hogy nem szokványos szituációban szúró-vágó szerszámokkal közelítenek a testemhez, és ettől nem tudok elvonatkoztatni.

Hozzá kell tennem, magánba mentem, nem éreztem az erőt, hogy megküzdjek az állami egészségügyben szokásos hangulattal, és a bennfentestől hallott sztorik ismeretében duplán haljak meg. Így csak egyszer kellett. (Se… Mivel írok róla, élek még, szóval most kb. lelőttem a hepiendet 😀 )

Műtő előtér, csupa mosoly asszisztens türelmesen magyaráz, milyen ruha kerüljön le rólam, mi maradjon, mit vegyek fel. Kétszer visszakérdezek. Ajtó becsuk, én meg ott maradok a problémával és az infóval, amit elsőre fel kellett volna fognom. Nézem a cipőmet a cipőzacsiban, azt vegyem fel (mármint a zacsit), a cipő marad, zokni marad, nadrággal mi van… aggatom magamra a zöld műtősruhát fordítva, de hogyan is kell, jesszusom, már fogalmam sincs semmiről. Teljes agyi bénulás. Bekopogok, elnézést kérek az elhülyülésért, újra elmondja, nagy nehezen megértem, és sikerül végrehajtani a diplomasorozatot nem igénylő műveletet.

A műtőben kellemes atmoszférát biztosít a smooth jazz. Egészen ellazulok (nem). A smooth jazzről azt kell tudni – csak így, mellékesképpen -, hogy egy kevésbé ismert számokból álló, jórészt szólóhangszeres popzenei műfaj, könnyed, egysíkú, nincsenek benne idegrendszert zaklató részek, se zenei dráma, inkább megnyugtató. Kb. három szám után halálosan unalmas, ennél fogva kitűnő háttérzene. Ha jó a zenész, belerak olyan imprókavirnyákat, hogy arra felkapódik a fej, de ezen kívül semmi extra. No, instant zenei műfajismeret off.

Doktor úr nagyon laza, cseveg, mosolyog, megnyugtat. Megnyugszom (nem). Hanyatt fekszem, mindent (amitől nem ájulok el) taglalva történik a beavatkozás első része, mellről nagy kiterjedésű anyajegy eltávolítása, hálás vagyok, hogy ezzel kezdi, ettől jobban félek. Közben szigorúan behunyt szemmel hülyeségeket beszélek össze, hogy eltereljem a saját figyelmem, ami persze nem sikerül, kötéltáncot járok állapotom két lehetséges megnyilvánulása között: elsírom magam, vagy odafosok. Persze egyik sem történik meg. A két szakember nem jön zavarba a fecsegéstől, megszokták már a fura reakciókat. Ők ezt napi szinten csinálják, nekem ez az első, és remélhetőleg nem lesz több. Aztán a hátam következik, hason fekve túlélek. Menet közben fotódokumentáció készül. Megkérdezem, hogy vérzik-e… A végén megmutatja a doki a képeket, kis híján lefordulok a székről, pedig gyönyörű… mondja ő, méltatja a munka szépségét, én nem kétlem, bár nem sok ilyet láttam életemben, azoktól is az ájulás kerülgetett. De valóban, szép lesz ez, nyom nélkül fog eltűnni a hosszanti vágás, a mértani tökéletességgel összeillesztett hegszélekkel.

Doktor úrral váltunk pár szót a hobbikról is, miután felteszem újabb agy nélküli kérdésemet, miszerint hangszeres játékot, ti. fuvolázást lehet-e művelni a következő időszakban (merthogy mindenfajta aktív testmozgást – biciklizés, torna, pakolászás, takarítás, emelgetés stb. – mellőzzek három hétig). Neki a plasztikai sebészet a hobbija… Én meg zenélhetek, természetesen. 🙂

Szerencsétlenkedek még kicsit, az agyam azonnal hajítja kifelé az információkat arról, mit is kell csinálni a továbbiakban. Olyan, mintha agyeltávolító műtétem lett volna. Úgy tűnik, ismerik ők a jelenséget, adnak papírt, amire le van írva. Elrendezzük a további papírokat, aztán mehetek Isten hírével.

A Zember vár rám odakint, kezembe nyom egy csokit, aztán indulunk vigasznasikat beszerezni.