Tengerparti villát akarok!
Hazaértünk Horvátországból. Még a hatása alatt vagyok, eltart egy ideig, mire felfogom, hogy vége van. Pedig csak pár nap volt. Imádok utazni, de hat éve nem voltam külföldön. Utoljára Ausztriában 2012-ben, a nászutunkon. Aztán pár rövidebb belföldi utazás következett, sőt, Loli óta csak elvétve. (Mer’ ezzel a gyerekkel sokáig nem lehetett utazni. Liluló fejjel üvöltötte végig a nagyszülőkhöz vezető teljes oda-vissza utat, ami nem lett volna akkora tragédia, ha képes vagyok ignorálni. De bennem akkora feszültséget generált, hogy teljesen kikészültem tőle, így inkább nem mentünk sehová, mert ez a stressz nekem nem hiányzott. Ennél még a házban rohadni is jobb volt.)
Aztán idén tobzódtam a két utazásban, amiben részem volt, egyszer a Garda-tónál csoportosan, és most a horvát tengerparton a családdal. Ez utóbbi jórészt a strandon döglésből állt, a gyermek kifejezett kérésére. Nem vagyok egy feszt döglős fajta, de ez most határozottan jólesett. Amúgy is pusztulatos hőség volt, ha lett volna rá lehetőség, akkor se mászkáltam volna, mert ez még nekem is sok volt. Pedig én kifejezettem kedvelem a meleget. Az a hőmérséklet, amitől mások már hisztériáznak, nekem épp kezd megfelelő lenni. Én a hidegtől borulok ki.
Frances Mayes: Napsütötte Toszkána c. könyvét olvasom. A könyvjelzőn a felirat “Just one more chapter” (csak még egy fejezet) egy könyvkedvelő lámpaoltás előtti mantrája. Olyan, mint az ébresztő lenyomásakor a “csak még 5 perc”. 😀
Mit is lehet csinálni a tengerparton az áztatódáson kívül? Hát olvasni! (Meg festeni, útinaplózni, de erről majd később.) Szóval olvastam, persze. Cheryl Strayed Vadonja után eltelt egy-két nap, mire kitaláltam, mit viszek magammal. Végül egészen fantasztikusan stílusosan beletaláltam a megfelelő olvasmányba: Frances Mayes: Napsütötte Toszkána. Szintén valódi sztori, regénynek nem igazán nevezném, inkább egyfajta napló, történésösszegzés vagy valami ilyesmi. Nem mai darab, a magyar fordítása 2001-ben jelent meg. (Az eredeti 1996-ban, és a film belőle ugyanezzel a címmel 2003-ban). És? Nem baj! Oka van annak, hogy bizonyos olvasmányok bizonyos időben találják meg az embert. Nem olvastam még ki, a kétharmadánál járok, de mégis írok róla, mert annyira bennem van a nyaralással együtt. Lehet, két hét múlva már nem lenne ennyire közel.
Arról szól egészen röviden, hogy az írónő és a párja vesznek egy lepukkant, de gyönyörű villát Toszkánában, és ezt felújítják a hozzá tartozó birtokkal együtt. És közben jókat főzögetnek. Hát nem valami fordulatos, letehetetlennek ígérkező könyv. A felújításban részt vevő jómunkásemberekkel való szívást meg nagyjából mindenki ismeri, a kilencvenes évek Olaszországában ugyanaz a műsor ment, mint most itthon. De nem a változatosságáért olvassa az ember ezt a könyvet, hanem a hangulata miatt. Tájak, napsütések, ízek és illatok, kacagások, a jól végzett, kemény munka utáni pihenés öröme, és egy rusztikus ház szépülése. Ezek miatt. És hozzá a környezet, amelyben sikerült belefognom az olvasásba: tengermorajlás és mediterrán fények… Egyet lehet találni, mi volt bennem az egyre erősödő gondolat? Naná, hogy szeretnék egy tengerparti házikót! Egy rozoga, de stabil vityillót, amit szépen fel lehet újítani. Oké, Frances Mayes leírása nem tengerparti, de hát adaptáltam a saját vágyaimhoz. Aszondod, bilibe ér az ujjam, és pár hét múlva, amikor a nyaralás emléke már erősen halványodni fog, és bedarál a munkahely meg a hétköznapi rutin, úgyis elfelejtem az egészet, főleg, miután kiolvastam a könyvet? Lehet. Sőt, nem kétséges. De álmodozhatok, nem? Ti is ezt csináljátok, tudom ám! Aztán majd ha egyszer arról tudósítok itt, hogy megvettük az álomvityillót, akkor lesz elcsodálkozás! 😉