Cheryl Strayed: Vadon
Egy nő nekivág egy hosszú gyalogútnak egymagában.
Szívemhez közel álló történet. Igaz, én nem vagyok ennyire kőkemény, mint Cheryl, aki 1700 kilométert gyalogolt három hónap alatt elképesztően zord körülmények között. Ahhoz képest, amit ő művelt, az én két zarándoklatom luxusnyaralásnak számít – és ezt nem a saját teljesítményem lekicsinyléseként írom, mert én ebbe is majdnem beledöglöttem mindkétszer. De a Pacifikus Túraösvénynek körülbelül az első pár napjáig bírnám, aztán szép csendesen kimúlnék a francba (és senki se tudná meg, és a testem maradványait széthordanák a prérifarkasok…). Nincs arra jó szó, mennyire gyöszös vagyok! Cheryl egy komplett idióta a túra elején, fogtam a fejem, amikor olvastam, mennyi cuccot visz magával, és a bepakolt hátizsákot nem tudja megmozdítani sem, olyan nehéz. Az okosok azt mondják, ne vigyél magaddal a testsúlyod 10%-ánál nehezebb csomagot (nna peeersze…), nyilván ez képtelenség, és én tisztában vagyok vele, hogy a fizikai teljesítőképességem határa a 11 kilónál van. Félelmetes belegondolni, hogy a PTÖ-n elérhető vízlelőhelyek csekély száma miatt Cherylnek csak a víz, amit magával cipel az első napokra, az 11 kiló!
Ha most az lenne a küldetésem, hogy végigmenjek a PTÖ-n, valószínűleg fogalmam sem lenne, hogyan kezdjek neki. 11 kilóba tudod, mi fér bele? Egy váltás ruha, esőkabát, hálózsák, szandál, alap tisztálkodószerek, törölköző, útikönyv, napló, telefon és töltő, némi kaja, egy-két liter víz… kb. ennyi, és már meg is vagy. Ehhez képest Cheryl hetekre elég élelmiszercsomagot vitt, mivel a PTÖ-n nincsenek települések, csak egy-két táborhely kis bolttal, postával, ahol az ellátmányos dobozokat át lehet venni, amikről saját maga gondoskodott az utazás megkezdése előtt. Túrázós tűzhelyet, edényeket, víztisztítót, sátrat, melegebb ruházatot, mert a rekkenő hőségtől kezdve a mínusz fokokig minden van azon az úton. Két hosszabb gyaloglós élmény után nekem már van annyi gógyim, és fel tudom mérni, mennyire várható az elpusztulásom egy ilyen zarándoklat során, de ha a “sehol semmi”-kategóriában állnék a rajthoz, mint Cheryl, valószínűleg ugyanígy kezdenék. Aztán meglepődnék, hogy lábra sem tudok állni a cuccommal, és ott helyben elvetném a hülye ötletet, hogy végigtúrázzam a PTÖ-t, és inkább hazamennék, keresnék egy jó pszichológust terápiás jellegű gyaloglás helyett. Röviden.
A csodával határos, hogy a hosszú vándorlás alatt nem szedett össze egy masszív ízületi gyulladást, vagy ami még rosszabb, csonthártyagyulladást, mert a rettenetes zsákja miatt erre minden esélye megvolt. A rossz cipőválasztás miatt leváló lábujjkörmei és a vízhólyagjai simán elfertőződhettek volna, de minimum olyan fájdalmat okozhattak volna, hogy járásra teljesen képtelenné válik. A vállán és csípőjén kidörzsölt bőre is remek lehetőség volt fertőzések összeszedésére, főleg, hogy a nagy melegben izzadt, és hetekig nem tudott fürdeni. A magashegységekben a hideg miatt pedig egy durva meghűlést és felső légúti rettenetet bármikor összeszedhetett volna. (Dr. R. rendel. :D)
És akkor nem beszéltünk az olyan külső veszélyekről, mint a vadállatok: csörgőkígyó, prérifarkas, medve, iszonyatos rovarok, amik ott őshonosak. Na meg az időjárás. Plusz a PTÖ-n nincsenek ám tömegek. Pár emberrel itt-ott össze lehet futni, netán helybéliekkel, egy-két túrázóval elvétve, de alapvetően a természet az úr, és az ember napokig, hetekig tök egyedül van. Na, ha ilyen helyen valami gebasz van, akkor mi van?… Kárálok itt, mintha sosem vágtam volna neki nyomokban ehhez hasonlító kalandhoz. De a Szent Jakab-út legalább lakott területeken visz keresztül, tele van szállásokkal, puha ágyakkal, meleg vizes zuhannyal, étkezési lehetőséggel, meg aztán a mai világban ott az okostelefon, mobilnet stb. De Cheryl a kilencvenes években ment…
Nem véletlenül mondom, hogy ez a csaj kőkemény. És még annál is kőkeményebb! Mind fizikailag, mind lelkileg, bár azért volt mit feldolgoznia anyukája halála után, hogy azzá a jó emberré válhasson, akivé nevelték, és helyre tehesse a széthullott életét. A legnagyobb döbbenet, hogy míg olvastam a könyvet, végig ott volt az agyamban, hogy ez a regény valójában nem regény, már ami a dolog fiktív voltát jelenti. Ez a valóság. Itt ez az írónő, akinek makulátlan stílusa, elképesztő láttató ereje van, és olyan szinten nyersen és őszintén kitárulkozik egész lényének legmélyebb rétegeit megmutatva, hogy az páratlan és iszonyú egyben. Látod őt, Cheryl Strayed-et, aki ott áll előtted teljes valójában. Ő nem kitalált személy, hanem teljesen létező önmaga, amit vállal minden botlásával, gyarlóságával együtt. És én már tudom, milyen az, újra visszamenni lélekben egy kegyetlen szituációba, belemarkolni a saját lelkedbe, annak egy darabját kitépni, és kitenni az asztalra, hogy mások is megnézhessék. Mindeközben újra átélni a gyötrelmeket, időutazni a saját múltadba. Hidd el, hogy az nagyon durva! Ez a másik, ami miatt azt mondom, kőkemény.
Megnéztem a filmet is (Vadon – 2014, Reese Witherspoon főszereplésével), miután kiolvastam a könyvet, és csak annyit mondok, mint amit ilyenkor az esetek túlnyomó többségében lehet mondani: a könyv sokkal gazdagabb. Nyilván.
Ha valakihez közel áll a vándorlás, mint a testi-lelki megtisztulás vágya egy utazás segítségével, akkor olvassa el ezt a könyvet. Kőkemény!