Nem bírok elszakadni Afremovtól
Élményfestésen vettünk részt hugossal nemrég. Ő a szülinapjára kapta a lehetőséget, engem meg a Frida-könyv annyira rámozdított a pingálásra, hogy már itthon önszorgalomból festegettem a gyermek temperájával (élmény erről itt), aztán amikor előjött a téma, hogy fel kéne használni végre az ajándékutalványt, belibbentem a hugos mellé, mint valami oldalkocsi, (persze saját zsebből).
Az úgy működik, hogy az ember megtekinti az élményfestés oldalán dátumra felajánlott festményeket, kiválasztja, ami tetszik, jelentkezik, majd pedig megjelenik a helyszínen a megadott időpontban. Minden eszközt: vászon, festékek, ecsetek, kaja-pia-muzsika ők biztosítanak, semmit nem kell vinni. Azt lehetne gondolni, hogy itt valami ördöngösségről van szó, és elnézve a képek eredeti verzióit, megtorpanunk, hogy hát ez művészet (és tényleg), és ennél nagyobb művészet ezek leutánzása. Pedig nem. Méghozzá azért, mert van hozzá segítség. Zsírpapírra elő vannak rajzolva a fő vonalak, amiket felviszünk indigóval a vászonra, átrajzoljuk, és indulhat a festés. A programot vezető festőművész hölgy minden ecsetvonást vezényel a saját változat elkészítése közben, így lépésről lépésre haladva lehet követni, a végeredmény így garantáltan sikeres.
Leonid Afremov Szerelmespár c. képét festettük meg.
Életemben először festettem vászonra akrillal. Egy nagy döbbenet volt a matéria kezelhetősége a sima papírra katyvaszolt temperához képest, aminek nyilván megvan a maga funkciója, ha arra használja az ember, amire való, nem pedig profi olajfestményeket próbál vele mímelni, ahogy az tettem én pl. az Asencio kapcsán. Az első negyedórában végig ujjongtam, szerintem a hugosnak ahhoz hasonló gondolatok futkostak a fejében, hogy “fejezze má’ be!”, ilyenek, de én örültem, és azonnal akartam magamnak egy ilyen szettet.
És akkor nem sokkal az élmény után vettem magamnak egy ilyen szettet! Napokig kerülgettem, aztán leültem volna mázolni, de a temperás ámokfutások után kivételesen ötlettelen voltam. Keresgéltem a neten, de minduntalan visszatértem Afremov műveihez, míg végül úgy döntöttem, jó, akkor legyen Afremov. Őróla azt kell tudni, hogy nem ecsettel fest, hanem késsel, festőkéssel, így állnak össze a mozaikszerű képei, élénk, színes pacsmagokból. Egyszerűen zseniális, és nagyon szép! Persze én ecsettel szerencsétlenkedek, de a sétányos képének másolása közben felmerült bennem, hogy hagyom a francba az egészet, veszek egy festőkést, vagy nem tudom… Úgy általában inkább kidobom a tákolmányomat, mert hiába tűnik első ránézésre nem annyira bonyolultnak a festmény, rohadtul megküzdöttem vele. Mondjuk nem bántam, jól elvoltam közben, meg nem annyira rázott meg lelkileg a látszólagos sikertelenség, elvégre nem vagyok festő, de még csak hobbifestő sem, szóval érted…
Az első verzió egész jó, ha nem rakjuk mellé az eredetit. Ha mellérakjuk, akkor persze szánalmas. Hát ez így nem maradhat – gondoltam. Kapirgáltam, pöttyögettem még egy kicsit, és egész jó lett. Oké, legalább annyira nem vagyok Afremov, mint Asencio, de mondtam már, hogy nem ez hajt. Az alkotás nyújtotta örömérzet mellett legfeljebb az motivál, hogy tetsszen nekem annyira a végeredmény, hogy szívesen kitegyem itthon a falra.
Ezt kitenném, azt hiszem. 🙂