Egy író halálára…
Egy pénteki napon, június 19-én ültem az olvasószolgálati pultban békésen, épp egy könyvtári Facebook-bejegyzéshez kerestem megfelelő illusztrációt két olvasó között, mikor a mellettem ülő kolléga oldalba bökött, hogy “Renike, nézd csak… meghalt a Zafón.” “Kamuzol. Persze, hogy ez kamu…” Nézem a hivatalos oldalt. Meghalt a Zafón… Los Angelesi otthonában, rákban, 55 évesen…
Éreztem, hogy a szívem irodalmi részén keletkezik egy repedés. Mint ahogy a lebontásra váró tízemeletes a robbantás után, úgy zuhant össze egy világ ott belül. Újra a tavaly szeptemberi barcelonai kirándulás után hazafelé tartó repülőn voltam, és zokogni kezdett minden, ami a bőrömtől befelé van. Ez az, ami kívülről nem látszik. Olvasószolgálatban egy távoli író halála miatt sírni nem túl elegáns. Egyre több helyen megjelent aztán a hír, küldték a családból, más kolléga is mutatta. Hajszálon múlt, hogy sarokba vágjam az eleganciát. Szerencsére jött pár olvasó a kérdéseivel, munka után szállítottam a gyermeket biciklin, ami extra koncentrálást kíván a forgalomban, kerteztem-dolgoztam, így nem maradt kapacitás a rágódásra. Csak másnap reggel zuhantam meg, amikor egyedül maradtam itthon egy kicsit.
Vajon gyászolni ér? Egyáltalán, kit és mit gyászolok és miért?
Két éve ősszel tartottunk a könyvtárban spanyol estet, és spanyol szerzők műveiből válogattunk a rendezvényhez könyvajánlót. Akkor került először a kezembe Carlos Ruiz Zafón A szél árnyéka című regénye. Ronda kis kupac a könyvtári példány, de a hátlapot olvasva érdekelni kezdett. Nem tudom megmondani, mi fogott meg benne, de nyilván közrejátszik, hogy valamilyen rejtélyes okból – fogjuk a zarándoklatokra – becsípődött nálam Spanyolország. (Lehet, azért, mert ott meleg van és tenger és jó a zenéjük, és én ezeket nagyon szeretem.) Meg a könyvek miatt is, mert ez a regény a könyvek szeretetéről (is) szól.
És ilyen csodás mondatok vannak benne:
“Minden itt látható könyvnek, kötetnek lelke van. Mindegyikben benne rejtőzik annak a lelke, aki írta, és mindazoké, akik olvasták, átélték és álmodtak róla. Ahányszor csak valaki a kezébe vesz egy könyvet, s tekintetével átfutja a lapjait, a könyv szelleme újraéled, erőre kap.”
“Az itt található könyvek mindegyikéről elmondható, hogy egyszer a legjobb barátja volt valakinek.”
“…minden könyv egy határtalan, felfedezésre váró világot rejt a borítója alatt…”
“A könyvek olyanok, mint a tükör: mindenki azt látja bennük, amit a lelkében hordoz.”
A karácsonyi szünetben olvastam el a regényt, aztán, mivel első kötete az Elfeledett Könyvek Temetője tetralógiának, a második és harmadik részt is. (A negyediket csak technikai okokból halogattam: több mint 800 oldal, és akkora, mint egy nagyszótár.)
A négy kötet:
1. A szél árnyéka – La sombra del viento
2. Angyali játszma – El juego del angel
3. A mennyország fogságában – El prisionero del cielo
4. Lelkek labirintusa – El laberinto de los espíritus
Beleszerettem a címekbe. Meg abba, hogy minden könyv Barcelonában játszódik. Látni akartam azt a helyet, amit Zafón úgy ír le, mint egy misztikus csodavilágot. Megnéztük. Tényleg az. Nekem. De a valóságban csak elhomályosított elmével olyannak akartam látni, amilyennek a regényekben olvastam.
Megállok itthon és a könyvtárban is Zafón könyvei előtt, simogatom és lapozgatom őket, és közben iszonyúan szeretném tudni, mit tettek velem ezek a könyvek? Miért nem tudom megmagyarázni, mikor majd’ minden olvasmányomról kiváló elemzést írok a naplómba? De az Elfeledett Könyvek Temetőjének misztériuma olyan mélyre nyúlik bennem, amilyen mélységbe még én magam sem látok. Lehet, majd később, évek és sok-sok elolvasott könyv után rájövök, az is lehet, másképp látom majd ezeket a műveket, nem tudhatom. Egyelőre itt tartok, és ezt elfogadom. Még hiszek abban, hogy vannak örök dolgok, és olyan olvasmányok, amelyek egy életre lenyomatot hagynak az ember lelkében.
Zafón varázsló. Volt.
Őt siratom: az embert, aki racionális gondolkodású, de mégis… Az embert, aki nem a kedvenc íróm, mert nekem nincs kedvenc íróm, nem vagyok rajongós típus. Az embert, akinek a lénye Barcelona, hiába élt Los Angelesben. És az embert, aki megzenésítette a regényeit, mert neki a zene is irodalom. És magamat siratom, az olvasót, akinek ennyi jutott. Magamat, az írni akarót, aki szeretne csak kicsit úgy, mint ő… Az irodalmi életet siratom, ami kevesebb lett. Barcelonát, ami súlytalanabb lett. Olyan vagyok, mint a kisgyerek, akinek elengedték a kezét. Üresebbé vált a világ, érzem, hogy veszített értékéből.
Az ember személyisége több rétegből áll, az én irodalmi rétegem rendült meg. Ez is én vagyok, belőlem egy rész. Nem a zenész én, nem a könyvtáros én, nem az anya-feleség-családtag-barát én – ezek a rétegek érintetlenek. Az olvasó én.
Ér gyászolni. Hagyom, hadd fájjon, ameddig fájni akar. Talán, ha már elfogadtam az író halálát, könnyebb lesz olvasónak lenni.
Most már látom a szél árnyékát: Zafón az.