Barcelona a szél árnyékában

Barcelona a szél árnyékában

2019-09-25 0 By Reni

“…olyan ez a város, mint egy boszorkány. Bebújik az ember bőre alá, és mire észreveszi, már el is rabolta a lelkét.”

(Carlos Ruiz Zafón: A szél árnyéka, Európa, 2018, 597. oldal)

 

Prológus

Ez az írás arról szól, hogyan éltem meg pár napos barcelonai utunkat.

Előre gratulálok annak, aki úgy döntött, végigolvassa ezt a szöveget. Én sem számítottam rá, hogy ez ilyen hosszú lesz. Ellenben jó kis olvasmány, ennyit előrebocsátok.


Nettó három napot töltöttünk szeptember közepén Barcelonában a Zurammal, akinek az év első felében Carlos Ruiz Zafón hatása alatt rongyosra rágtam a fülét, hogy menjünk. Januárban elolvastam az Elfeledett Könyvek Temetője tetralógia első három kötetét, és – ne kérdezzétek, mi történt velem – megrögzötten akartam látni a regények helyszínét, az elvarázsolt várost. Ködös, poros, kék, fényes, esőtócsás, misztikus, hátborzongató, élettel teli… Persze TUDOM, hogy ez is csak egy olyan város, mint akármelyik, vagyis akármelyik spanyol város, de én akkor is akartam. A lelkem egy darabja Spanyolországban maradt, amikor zarándokoltam.

Vajon mi okozza az emberben a vonzódásokat és mániákat? Például miért akadtam rá a zenélésre, mikor a közvetlen családban senkinek nincs köze a zenéhez? Mi ez a grafománia, mikor rajtam kívül senki nem ír? És miért éppen Spanyolország? Ugyan kigyalogoltam annak idején a lelkemet is ott, de ugyanígy rákattanhattam volna Franciaországra, Olaszországra, a távol-keletre, az északiakra vagy a tengerentúlra. De nem. Nekem Spanyolország. Van tán valami ősi, rejtett genetikai húzás emögött? Vagy szimplán a szocializáció: kit milyen hatások érnek az élete során? Ha valakinek akad erre jó elmélete, írja meg nekem!

Tehát Barcelona. A repülőjegy megrendelésének visszaigazoló e-mailje fölött rendesen bőgtem a boldogságtól. Oly sok év után történelmi pillanatok következtek: 11 év után repülőre szállok; 6 év után kettesben a Zemberrel, és végre külföld. A családi nyaralást kimaxoltuk Zalakaroson, nagyon jó volt, de nekem zsigerileg szükségem van arra, hogy elhagyjam az országot, huzatot engedjek a fejembe és szivacsként szívjam magamba a másfajta kultúrát. Az elmúlt évek anyagi lehetőségei és elképzelései mellé sajnos nem fért be az ilyen “luxus”, de cserébe lett otthonunk, miegymásunk… szerintem sokaknak ismerős ez.

A gyermeket a nagyszülők gondoskodására bíztuk. “Én mé’ nem megyeeek?” – kérdezi. Enyhe lelkifurdalás kíséretében kifejtettem neki, hogy kissé neccesek az indulás-érkezés időpontjai (mer’ úgy volt olcsó a jegy), nem túl gyermekbarát a program: úgy, mint eszetlen talpalás egész nap, ami közben nem biztos, hogy szeretném hallgatni a következőket: “Mikor megyünk már haza??? Fáradt vagyok/éhes vagyok/pisilni kell!” és társai. De hozunk meglepetést! Sokáig nem bánkódott, másnaptól érdekesebbnek ígérkező táncfoglalkozás és úszótanfolyam várt rá.

Szeptember 16., hétfő, nagyon korán. A könnyed(nek nem mondható) éjszakai startoláshoz és a hajnali 6 óra 5 perces gépinduláshoz mindenki képzelje hozzá a szükséges lépéseket. A reptéren olyan voltam, mint egy idióta: “Néééézd, repülőőő! Nézd már, ez felszáll!!!” Majd a megérkezést követően: “Aztaaaa! Pálmafa!! Pálmafát akarok ölelgetni!”

 

 

Kizárólag kézipoggyászt vittünk, azt is minimálra pakolva, így a hátizsákom nem volt több öt kilónál. Hihetetlenül kényelmes így utazni. Három napra persze túl sok minden nem kell, de nagyon jó volt, hogy nem kellett cipekedni. Szállásnak egy hostelt választottunk, ami a Güell Park közvetlen közelében található. Sokat gondolkodtunk, mi legyen. Legfontosabb szempontunk, hogy a lehető legolcsóbból megússzuk a történetet. Mindenféle szállástípust végigböngésztünk az összes árkategóriában, és úgy döntöttünk, ez jó lesz (Factory Hostels, Barcelona). A képek és leírás alapján menő, jól felszerelt. Az ágyak lefüggönyözhetők, így van privátszféra. Reggeltől estig a várost járjuk, a szállás másodlagos, a tisztálkodás és alvás céljának megfeleljen, ennyi.

Meghirdettem a Jazz-Barcelona Projektet, vagyis: megvan a téma és csak imprózni kell. Végiggondoltam, mi érdekel, három napba mi fér bele, aztán meglátjuk. Vakarózom az agyonszervezéstől. Nagyjából meglegyünk a stresszmentesség határáig, aztán hadd szóljon! Így derült ki, hogy az első napunk egészen véletlenül Gaudí-nap volt. Megérkezés után a Güell Parkban (hogy elérhető közelségben legyen a szállás) elücsörögtünk pár órát: bámultuk a várost és a messzeségben a tengert, élveztük a meleget – én legalábbis -, és néztük, ahogy a pálmafák tetejéről a zöld papagájok rikácsolva, rajokban röpködnek, mint nálunk a verebek.

 

 

A park dugig volt turistákkal. Itt találkoztunk először az illegális utcai árusok jelenségével. Fehér lepedőkre pakolják ki a portékájukat: legyezőket, ékszereket, kisebb játékokat stb., amiket pár euróért árusítanak. Ennek a típusnak egy alfaja az egy euróért (azt kiabálják: “vanjuro-vanjuro”) behűtött ásványvizet kínáló árus. Amikor közeledik a rendőrség (folyamatos a járőrözés), füttyjelekkel figyelmeztetik egymást, egy mozdulattal felkapják a lepedőt, bevágják a hátizsákjukba, majd elvegyülnek a sétálók között. Mihelyt továbbhalad a jármű, újra kipakolnak a sétányra. Pár éve elég komoly razzia folyik ellenük, de úgy tűnik, ellenálló népség, ráadásul érdeklődés is mutatkozik a cuccaik iránt.

Miután lepakoltunk a hostelben, elindultunk a városba. A Zuram, mivel, velem ellentétben, kedveli a modern technika vívmányait, letöltött egy Barcelona-tömegközlekedés alkalmazást a telefonjára, amiben elég megadni a kiinduló- és az érkezési pontot, és máris megtudható, melyik megállóból, melyik irányba, melyik eszközzel mennyi idő alatt lehet eljutni. Még alig észleltem a saját környezetem, már indultunk a megfelelő helyszínre, sokat nem kellett gondolkodni. Nyilván ehhez hozzájárul az is, hogy Barcelona remekül alá van aknázva szövevényes, de flottul összehangolt metróhálózattal, valamint a helyi autóbuszmenetrend szintén profin működik. Mi 72 órára érvényes bérlettel jöttünk-mentünk, ezt érdemes beszerezni.

A L’Eixample negyedben megtekintettük kívülről a Gaudí tervezte Casa Milát (La Pedrera) és Casa Batllót, majd elsétáltunk az alig egy kilométerre levő Sagrada Famíliához, ahová előre váltott belépőjegyünk volt. A napnyugta átszűrődött a mindenféle színű mozaikos ólomüvegeken, színpompában úszott a templom egész belső tere, én pedig ennek a varázslatos világnak az előterében rendre trollkodtam szét a szelfiket, amiket a Zali próbált összehozni. Rá kellett szólnom saját magamra, hogy fogjam már vissza magamat, mégiscsak egy templomban vagyok! De komolyan, annyira nem-templom jellegű az a templom, pedig hát mégis az. Szokatlan. Bogárszerű. Olyan, mint egy döglött rovar belseje. Egyszerre idéz gótikus katedrálist és egy méhkast. Kívülről olyan eklektikus, túlcsorduló, hogy az már az esztétikai tűrőképességem határát súrolja. Gaudí egyedi és megismételhetetlen. Tetszik, de mégsem. Egy hajszál választja el a giccstől. Nem fészkelte be magát a szívembe a kedvenc művészek közé, de nagy tisztelettel tekintek a munkásságára.

 

 

A spanyoloknak… perdón, katalánoknak más fogalmuk van a tisztaságról. Amire szerintem ráférne egy alapos takarítás, az szerintük (vagy legalábbis szerintem szerintük) rendben van. Utcák, járdák, parkok… A szállás. Az volt az első benyomásom, hogy nincs takarítás, és megérett egy nagyon durva felújításra. Összemaszatolt falak és ajtók, lepattogzott festék, kétes tisztaságú padlószint és matrac, zörgő légkondi, kifeslett varrású ágyfüggöny, aminek meglazult a rúdja. Szóval hm… Aztán másnap reggel kiderült, hogy de bizony, van takarítás. A második napon rájöttem, hogy ez ilyen. A harmadik napra elfogadtam.

A következő napnak nem volt körülhatárolható tematikája. A Ramblát, Barcelona nagy múltú és turistáktól hemzsegő sétálóutcáját két oldalról platánsor övezi, közel másfél kilométer hosszú, és a tengerpart kikötői részénél álló Kolumbusz-szoborhoz vezet. Bal oldalán (a tenger felé nézve) a Barri Gótic, vagyis a gótikus negyed van, másik felén a Raval. Az előbbiben bolyongtunk pár órát, itt-ott érintve A szél árnyéka helyszíneit. A szűk sikátorok, szürke téglafalak, kovácsoltvas lámpák, kopott kockakövek és még kopottabb bejárati ajtók remek díszletül szolgálnak a kifinomult művészeti és luxuscikkeket árusító modern kis boltoknak, de engem nyilván nem ez érdekelt. Ha eltekintünk attól, hogy a környéken található a város egyik legjobb churros lelőhelye, és megmondtam, hogy addig nem megyek haza, amíg magamhoz nem vettem egy adag jó churrost, megmarad az én nagy hátterem, Zafón világa. Megismételném, hogy gőzöm sincs, mit tett velem ez az irodalmi alkotás, mert sosem tapasztalt jelenség már eleve az, hogy ennek hatására utaztam (és utaztattam a Zuramat) Barcelonába… na most mondd meg, ebben az évben több mint 50 könyvet elolvastam, elég sok jó helyszín akad bennük, de nekem mégis ez az egy kellett. Jó, oké, abbahagyom az ezen való kattogást, de hát mégiscsak, na…

 

 

A Gótic előtt egyébként bevettük magunkat a híres Boquería piacra – ha már ott volt; menet közben egyszer csak megláttuk jobb oldalon, “Nééé máá, a Boquería, na hussanjunk befele!” Ez a jazz. Kínosan ügyeltem rá, nehogy a belső kör legbelsőbb részére tévedjek, ahol az emésztő szervrendszerem által elutasított tengeri élőlényeket árusító standok ontják magukból a szerintem bűzt. Volt ott minden a legkérdőjelesebb gyümölcsöktől kezdve a millióféle csokikákat kínálgató édenig, fűszeres, sajtos, levágott marhalábszáras (az legalább nem szaglott), pékes, italos stb. Gyümölcsturmixszal és kókusszal távoztunk a helyszínről.

 

 

Az ebédekkel nem sokat flancoltunk, finnyás vega lévén hidegen hagy a gasztronómia, nem epedek ilyenekért, mint paella, tapas és hasonlók; édes legyen megfelelő mennyiségben, a többi részletkérdés. Férj se hisztis, ha kajáról van szó, bár ő szeret olyan szinten biztosra menni, hogy a világ bármely pontján képes a meki vagy a börger felé venni az irányt. “Mindegy az, csak gyors legyen, meg azt legalább ismerem…” Elmondanám, hogy ebbe a két műintézménybe a következő egy évben nem vagyok hajlandó betenni a lábam (a drájvba se). Találtunk azonban egy helyi hamburgerest, ahol minőségi, a vegák igényeire is hangsúlyt helyező választék van, bár nem autentikus spanyol… perdón, katalán (mer’ az ott nem Spanyolország, hanem Katalónia!), de felejthetetlen. És eldobható műanyagnak látszó pohárban adták az italt, de az nem műanyag volt, hanem biológiailag lebomló kukoricakeményítő. Nagyon durva, sosem láttam ilyet, megsimogatta a bennem élő kis öko-bio-környezet-természetszerető lényt.

 

 

Aztán elsétáltunk a Barceloneta strandjaihoz. Hát, gyermekeim… Megérkeztünk. Beértünk a naaagy tutiba. A sírás kerülgetett az örömbe’, hogy én ezt mennyire imádom, ezt a fílinget! Hátunk mögött pálmafasor a közút és az irdatlan széles sétálóút mellett, amiről lépcsősor vezet a tengerpart tágas, homokos karéjaihoz. Egy gyönyör! Tisztes távolban a W jelzésű ikonikus luxusszálloda mered a víz fölé, mögötte valahol a messzeségben az El Prat reptér, ahová kábé kétpercenként érkeztek a repülőgépek egymás után a tenger fölött. Olyan mélységet ad ez a hangulat, mint amikor szakadékba néz le az ember, de itt nem volt szakadék, ha csak nem az óriási érzés, amit ez az egész a lelkemre vetített.

 

 

Kényelmesen elstrandolgattunk, de főleg én, gyűjtöttem a kagylót a gyermeknek, közben fel-felborítottak a hullámok, röhögtem magamon, szerencsére nem lett megörökítve a jelenség, amivé váltam, inkább nem ecsetelem. Viszont a fürdőruházatomból nem győztem kivakargatni a homokot, ami nem is homok igazából, nem olyan homok, mint ami a magyar jónép fejében homokként létezik, hanem apróra őrölt kagylóhéjakat tessék elképzelni. Karcos. Ha térden csúszásra kényszerít egy komolyabb hullám, lehorzsol. De messzebbről, vagy hunyorítva homoknak látszik, valóban.

A strandrész egyik gyengéje, erről muszáj beszélni, ne csupa illúzióval menjen oda, aki még nem volt, hogy nincs öltöző, csak pár wc, meglehetősen nagy távolságra egymástól. Ezeket este hat körül bezárják, amikor a vízimentőszolgálat takarodót fúj, és bemondják a hangosba, hogy aki továbbra is áztatni óhajt, lesz szíves saját magára vigyázni (három nyelven közlik: katalán, spanyol és angol). A klotyóról nem esik említés, így erősen meglepődtem, amikor átöltözési szándékkal próbáltam ajtót nyitni. Találtunk viszont egy konténer-wc-t, de arra a putris jellegre nincsenek szavaim. Igazi csodával ért fel az ambivalencia, hogy a rottyos fülkéhez tartozó kézmosó mellett a szappanadagoló kifogástalanul működött, és volt benne matéria. Másik gyenge pont, és talán ez a fontosabb, a zsebtolvajlás. Mivel a cuccokat nem lehet elzárni, magával kell vinni mindent az embernek, és nem tanácsos semmit felügyelet nélkül hagyni. Zali olvasta egy blogon, hogy pár éve még működött értékmegőrző, de a terrorveszély miatt megszüntették. Kettőnk közül ő a parásabb, és én vagyok, aki jobban szeret dagonyázni, így a munkamegosztáson nem vesztünk össze. Amikor 2008-ban az északi zarándokúton a homokos tengerparton vitt az út, gond nélkül bevágtam a zsákomat mindenestül egy random pad alá, és rá se néztem egy órán keresztül, amíg pancsoltam. Más idők voltak akkor. Tényleg kevésbé vagyok szívbajos, de a mai világban ezt őrültségnek nevezik.

Pár óra múltán összenéztünk a Zemberrel: menjünk valahová? Hm… Tibidabo vagy Montjuic? Hm… ecc-pecc, legyen a Montjuic. Így hát felbuszoztunk a hegyre, az erődbe, ami nemcsak a Zafón-regények, de Barcelona történelmének egyik leghátborzongatóbb helyszíne, az 1936-ban kezdődött, három évig tartó spanyol polgárháború utáni megtorlások egyik központja. Nem tudjuk mi azt elképzelni. Nem is akarjuk, úgy érzem. Viszont a kilátás pazar, és széttrollkodott szelfik tucatjával gazdagítottuk a fotóalbumot.

 

 

Tévedtek, ha ezek után azt hinnétek, hogy hullafáradtan visszavánszorogtunk a szállásra aludni. Megtekintettük a város “nemi szervét” (bocsánat, én neveztem el így, de gyanítom, nem vagyok egyedül), a Torre Glóriest (korábban Torre Agbar), ami egy gigantikus, éjszakára ragyogó színekkel megvilágított, pénisz alakú irodaház, a barcelonai vízművek épülete volt egykor. A finomabb lelkűek kúpnak vagy uborkának csúfolják, de nem kell az álszemérem, ez egy orbitális fallosz, bár a tervezője, Jean Nouvel a Montserrat hegyre meg gejzírekre mutogat. Ez van, Barcelona hímnemű. (Vagy nőnemű, de akkor ez a retiküljéből kikandikáló mű…)

A kultikus Torre Agbar

A napot azzal zártuk, hogy, ha már útba esik a metróvonalon, mentünk egy kicsit az éjszakába hajló Ramblán. Azt lehetne gondolni, hogy olyankor kevesebb a turista, de nem. Sokat nem időztünk itt, kezdett kiütközni az elmúlt két nap.

A harmadik nap szintén a Ramblán indult, de most a másik irányba, a Ravalba mentünk. Meglátogattuk a Biblioteca de Catalunya gótikus kerengővel körbevett belső udvarát, ahol az árnyas fák alatt tucatnyi asztal van kirakva székekkel, és olvasásra buzdító felirat az asztallapon. Ha ez nem lenne elég, mobil könyvespult található a kert bejáratánál, könyvtáros kollégával. Wow! Természetesen megragadtam az alkalmat, hogy pár bekezdéssel közelebb kerüljek az aktuálisan olvasott könyvem végkifejletéhez. És mi más lenne ez a könyv, mint Zafóntól A szél árnyéka? Idén januárban olvastam először, és amikor arról kellett döntenem, mit vigyek magammal a barcelonai útra, gondolkodás nélkül határoztam arról, hogy megint elolvasom. Ezt a könyvet akartam megszellőztetni a saját helyszínén. És hogy teljes legyen a kép, a Raval-túra és a Góticban magunkba eresztett churros után (mosmá’ hazamehetek), egy kis könyvesboltban megvettem a regény spanyol eredetijét, a La sombra del vientot, az eladó hölgyet a magyar fordítás mutogatásával meglepve.

Ezután visszatértünk a Ramblára, hogy végre eljussunk a végéig. De már nem volt olyan duhaj mehetnékünk, az előző nap rohangálásai megtették hatásukat, egy nagy plecsni vízhólyag kezdett kialakulni a talpamon, a Zuram is jobban örült a lassításnak. Így hát buszra szálltunk, és a Parc de la Ciutadellában ücsörögtünk kicsit, ami a Ribera negyed és a Barceloneta között helyezkedik el. Egy idő után az éhség visszahajtott minket a lakott területre, és a Santa María del Mar katedrális előtt stílusosan pizzát vettünk magunkhoz.

 

 

A barcelonai kalandot strandolással zártuk, a parton vacsoráztunk, majd megvártuk, amíg lemegy a nap, hogy lássuk az estébe forduló Barceloneta fényeit. Nem volt jó érzés… Másnap kora reggel a reptér felé vesszük az irányt, itt kell hagyni ezt az egész csodavilágot, és folytatni a hétköznapi életet. Igyekeztem annyi érzést elraktározni magamban, amennyit csak elbírtam, hogy amikor jönnek a cudar idők – egyre rövidebb nappalok, szürkeség, hideg, felső légúti kórságmaraton stb. -, akkor élénkek legyenek ezek az emlékek, könnyen vissza lehessen idézni őket.


 

 

Epilógus

Kis szakadás volt ez a kirándulás a 365 nap egyformaságában. Mintha egy jellegtelen színű, itt-ott kopottas kelmét valaki megszaggatott volna, hogy színes szálakkal vidámságot varrjon bele. És messziről rátekintve az az érzése támad az embernek, hogy lehetne ebből a színkavalkádból sokkal több.

A repülőgép sokáig gurul, várni kell, mire kiadják a felszállási engedélyt. Olyan, mint egy hatalmas repülő busz. Mindkét oldalon 3-3 ülés, én a folyosó mellett ülök, a Zember valahol előttem pár sorral. Plusz pénzért ki lehetett volna választani az ülőhelyeket, de nem foglalkoztunk ezzel, kibírjuk azt a bruttó három órás utat, low budget van.

Ülök ott, kukucskálva két irányba a fejek között, hogy még utoljára a szememen keresztül beleégessem az agyamba a mediterrán látványt. Ölemben a könyv, de nem olvasok. Lélekben készülök a felszállásra, mindig izgalmas pillanat, amikor a gyorsítás után felemelkedünk, és belepréselődöm az ülésbe. A felszállás idejére a fényeket lekapcsolják, és az andalító gurulástól mindkét oldalamon elszenderednek az utastársak. Aztán megindul a gép, és egyetlen mozdulattal elrugaszkodunk a bolygó felszínéről. A fátyolfelhők közelebb kerülnek, a város távolodik, bedől a jármű és felbukkan a tenger. Bőgni kezdek. Azt hiszem, akkor szakad le a lelkemről egy újabb darab. Szívesen felordítanék a fájdalomtól, de megelégszem a sorsnak azzal az ajándékával, hogy a félhomály és az alvók miatt nem kell gátat szabnom a feltörő zokogásnak.

Közben elemzem, mi bajom van valójában. Az rendben, hogy ez a szokásos, nyaralásvégi, gyorsan múló depressziós állapot, amin mindig átesem, ha haza kell menni, pedig maradnék még. Semmi bajom az itthonnal (a saját itthonommal), hiányzik a gyermek, szeretem a munkahelyem… mégis… Mégis olyan, mintha valami borzalmas történt volna, érthetetlen, záporozó könnyárban úszom, alig bírok megnyugodni. Az elmúlás lappanghat a háttérben. Barcelona három nap volt, pedig ennyi idő nagyon kevés, hogy felfedezze az ember, de most vége a látogatásnak, a többit meg kell hagyni a következő alkalomra – és nem tudni, lesz-e valaha következő alkalom. Vége a szabadságnak – a szabadság szabadság és nem munkaügyi értelmében. Vége a nyárnak, ezzel vége a védett időszakomnak, ha jön a hideg, jönnek sorban a felső légúti megbetegedések.

Újra a végére érek Zafón könyvének, és akkor mi lesz velem?… Nem maradhatok örökre az Elfeledett Könyvek Temetőjében! Annyi csodás regény van még, annyi belefeledkezésre váró történet, és a sajátomat még meg sem írtam… Félek tőle, hogyha elfogy ennek az utazásnak a lelki-szellemi üzemanyaga, akkor marad mindaz, amit a kopott, egyszínű szövet jelent. Igen, azt hiszem, a félelem, gyász, szomorúság, a kalandvágy, a szabadság utáni sóvárgás kotyvalékából állnak a könnyeim. Lenyalom a szám széléről, és a tengert idézem magam elé. Aztán bekapok egy rózsaszín pirulát: mindig fájni kezd a fejem egy kiadós bőgés után. Mire elérjük a repülési magasságot és kigyúlnak a fények, a bedagadt szemeimet leszámítva rendben vagyok, és elindulok Daniel Semperével és Fermín Romero de Torresszel a Ramblán…

 

Lo importante esta en tu cabeza. / Ami fontos, az a fejedben van.