Mese a kis könyvről

Mese a kis könyvről

2020-04-23 0 By Reni

Április 23-a a könyv napja, és ezt mondtam a 6 évesnek is. Aszongya, akkor meséljek neki olyan mesét, ami a könyvekről szól. Hát jó… Keresgéltem a neten egy darabig, de semmit nem találtam. Nem szerettem volna csalódást okozni ennek a bájos gyermeknek. Úgyhogy megírtam én.  😀

Így született az alábbi mese.


Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy könyv. Pici könyv volt, sárga-lila csíkos borítója úgy nézett ki, mint egy pizsama. A gyerekkönyvtárban lakott, a legfelső polc legszélén, az ablak mellett, ahonnan kilátott a hatalmas tölgyfára, ami a szép zöld park közepén nyújtózkodott az ég felé.
– Bárcsak egyszer megnézhetném közelről azt a hatalmas fát! – Sóhajtozott magában, de úgy, hogy a többiek meg ne hallják.
Mivel kicsi volt és jelentéktelennek tűnt, sőt, még nevetségesnek is a sárga-lila csíkos pizsamájában, a sorban mellette lévő könyvek folyton lökdösték, hogy jobban elférjenek. Szinte ügyet sem vetettek rá, mert furának találták. Nem szokott hencegni azzal, merre járt. Szegényt csak nagyon ritkán választották a gyerekek, pedig másra sem vágyott jobban.
– Képzeljétek – kezdte a vaskos mesekönyv, akinek „Hetedhét ország legszebb meséi” volt a címe – nemrég egy csodaszép virágos mezőn jártam! Illatos kuglófot majszolgattak a gyerekek, miközben felolvastak belőlem!
– Az semmi – mondta a „Világoskék királylányos ruha” című könyv – engem nyaralni vittek! Láttam a tengert! Olyan szép kék színe van, mint a borítómnak. Biztosan rólam mintázták!
– Nehogy azt higgyétek, hogy ti jártatok a legcsodásabb helyeken! – Fojtotta bele a szót a hencegőkbe az átellenes polcon terpeszkedő színes, kövér könyv. – Én bejártam a világot. Ausztráliában láttam a kengurukat, Dél-Amerikában az őserdőt, a dzsungelt! Afrikában láttam a piramisokat és a sivatagot! Úsztam az Indiai óceánban!
– Te hazug! Nem is voltál sehol! Ki vinne egy ilyen hatalmas könyvet az utazásaira? – Kiabált rá a szemközti polcról a szótár. – Csak azért, mert atlasz vagy, és van benned sok kép a Földről meg a kontinensekről meg az országokról, és emiatt okosnak hiszed magad, még sehol sem jártál!
– Téged meg eldobnak, mihelyt megtanulják belőled a szavakat, és nélküled mennek világot látni! – Gonoszkodott az atlasz.
Így ment ez nap mint nap, amíg a könyvtár zárva volt. A könyvek dicsekedtek, nagyot mondtak, veszekedtek, megsértődtek. Persze sokan voltak, akik csak hallgatták a sok sületlenséget, és örültek, hogy őket senki nem vonja be a vitába.
– Na és te? Merre jártál? – Kérdezte kaján vigyorral a „Világoskék királylányos ruha”, és oldalba bökte a sárga-lila csíkos kis könyvet.
– Hagyd már békén! Nem vágyik a társaságodra! – „Bölcsességek a nagyvilágból” – ezt a címet viselte az a könyv, aki mindenki védelmére kelt, akit bántani akartak. A kicsi könyvet különösen szerette, mert türelmes volt. Ismerte az álmait, ő volt az egyetlen, akinek el merte mondani, hogy nagy vágya a parkbeli hatalmas tölgyfával való találkozás.
De a sárga-lila csíkos könyv mesélni kezdett.
– A parkban jártam, ott. – És a fa felé mutatott. A szellő meglebbentette a függönyt, ahogy a könyvtáros kitárta az ablakot. A könyvtár kinyitott. – Egy kislány választott engem múltkor. Rózsaszín szalag volt a hajában. Az anyukájával jött a könyvtárba, és engem vitt magával. Kimentünk a napsütésbe, és mindent láttam, mert a kislány nem süllyesztett a táskája mélyére, hanem a kezében vitt! Láttam a felhőket, láttam a virágokat közelről, és a nagy tölgyfát! A kislány kérte az anyukáját, hogy üljenek le egy padra, mert annyira érdekeltem, szerette volna mihamarabb hallani a történetemet. De még nem tud olvasni, nagycsoportos óvodás, ősszel megy majd iskolába. Leültek a tölgyfa alá. A kislány anyukája hangosan felolvasta a történetemet.
– Nézd csak, anya! Pont olyan ez a fa, mint a mesében! – És a kislány megsimogatta a fát és megsimogatott engem is!
Ha megtanulok olvasni, megint elhozom ezt a szép könyvet a könyvtárból! – Ezt mondta a kislány. És akkor az öreg tölgyfa megszólalt: – Igazán csodás történeted van kicsi könyv! – És ajándékozott nekem egy levelet, amit a kislány a lapjaim közé rejtett.
A könyvek a könyvtárban ámulva hallgatták a történetet.
– Akkor mutasd! – Szólalt meg a „Hetedhét ország legszebb meséi”. Zavarba jött ettől a sárga-lila csíkos könyvecske.
Ekkor a könyvtáros odalépett a polchoz, és levette a könyvet.
– Erre gondoltál? – kérdezte a kislányt, akinek rózsaszín szalag volt a hajában.
– Igen, ez az!! – a lányka az anyukájára mosolygott.
Kiléptek a könyvtárból a napsütésbe, és a park felé vették az irányt. A kislány a kezében fogta a könyvet, annyira tetszettek neki a sárga és lila csíkok, nem akarta a táskájába tenni. Érdekelte nagyon a mese, kérte az anyukáját, hogy kezdjék el azonnal. A hatalmas tölgyfa alá telepedtek egy padra, a hosszan lenyúló faágak árnyékot vetettek rájuk, a fűben a virágok érdeklődve nyújtogatták színes fejecskéiket a rózsaszín szalag és a sárga-lila csíkok irányába. A tölgyfa közelebb hajolt, hogy jól hallja a történetet, és úgy meghatódott, hogy adott egy levelet a kis könyvnek. A kislány betette a lapok közé.
– Ha megtanulok olvasni, megint elhozom ezt a szép könyvet a könyvtárból! – Mondta a kislány az anyukájának, ahogy kisétáltak a parkból. A tölgyfa és a színes virágok vidáman integettek utánuk.


Köszönöm a figyelmet, szeressétek a könyveket ti is!