Tavaszváró mese
Egy-két éve írtam ezt a mesét egy pályázatra. A tavaszról beszélgetünk a napokban a gyermekkel, ehhez kerestem a neten mesét, és akkor eszembe jutott, hogy de hiszen nekem van egy saját! Már második napja ezt olvasom, annyira nagy a sikere itthon. Ennél több nem is kell.
Az illusztrációkat Loli készítette. 🙂
Tavaszváró mese
Hol volt, hol nem volt, az Óperenciás tengeren túl, a nagy kerek erdőben, ott, ahol az égi érő fák az égig nőnek, élt a kicsi bodobács. Ez a kis bodobács nagyon szerette a napsütést és a meleget. Éppen tél volt, és ő alig várta, hogy végre kitavaszodjon, és kiülhessen a fa törzsére melegedni. Várt, várt, türelmesen, aztán egyszer csak gyanús lett neki, hogy nem olvad el a hó, nem hosszabbodnak a nappalok, nincs melegedés. Éppen olyan, mintha megállt volna az idő. Gondolt hát egyet, jól felöltözött, felvette a meleg csizmáját és elindult a szomszédba a pici katicabogárhoz megvitatni a dolgot.
– Kedves katica barátom – kezdte mondókáját a bodobács – nem tudod véletlenül, hol marad a tavasz?
– Ez már nekem is eszembe jutott. – Mondta a katica. – Mi lenne, ha elindulnánk megkeresni?
– És merre induljunk? – Kérdezte tanácstalanul a kis bogár.
– Mit szólnál hozzá, ha felkeresnénk a bölcs kabócát az égig érő fa lombjában? Ő biztosan tudja, hol késik a tavasz!
Ezzel elindultak. Mentek a fagyban, szélben, hóesésben rendületlenül felfelé az égig érő fán. De a katica gyorsabban haladt, mert tudott repülni, folyton meg kellett várnia a bodobácsot. Egyik ilyen várakozás közben, amikor dideregve toporgott a fa ágán, odaszállt mellé a kismadár.
– Szia katica! Mit keresel te itt, ebben a hidegben? Nem pihenned kéne még? – Kérdezte a madár.
A kis bogár pedig elmesélte neki, mi járatban vannak a barátjával. Nagy nehezen megérkezett a bodobács, lihegve, fújtatva, mert nagyon sietett.
– Egyet se búsuljatok, segítek nektek! – Mondta a kismadár. – Pattanjatok a hátamra, elviszlek titeket a bölcs kabócához, tudom, hol lakik.
És repült, repült felfelé, a hóesésben a felhők közé magasra a madárka, hátán a két baráttal. Nemsokára meg is érkeztek. Olyan magasan voltak, hogy lefelé már semmit sem lehetett látni, csak a felhőket, felfelé pedig folytatódtak a nagy fa kopár ágai. Az egyik ág tövében egy biztonságos kis odúban lakott a kabóca. Bekopogtattak.
– Mi járatban, kedves barátaim, ebben a zimankóban? – Nyitott álmosan ajtót a kabóca és betessékelte a vendégeket.
– Kedves bölcs kabóca! Te biztosan tudod, hol keressük a tavaszt! Már nagyon várjuk, de olyan, mintha megállt volna az idő, és nem akar kitavaszodni. – Panaszolták a kis állatok.
– Nézzük csak, nézzük csak… – mormogott a bölcs kabóca, és elővette a naptárját. – Hm. Való igaz, már március van, ki kellett volna tavaszodnia! Nagyon jól észrevettétek, hogy nem stimmel valami.
– Akkor most mit tegyünk? – Kérdezte kétségbeesetten a bodobács.
– Sejtem, mi történhetett. – Mondta sejtelmesen a kabóca és a madárhoz fordult. – Kedves madárka, megtennéd, hogy elviszel mindannyiunkat a kerek erdő szélére a terebélyes tölgyfához?
– Hát persze, nagyon szívesen, tudom is, hol van! – Válaszolt a madár, és hátára vette a három bogarat.
Suhantak a téli havas tájon, csodaszép fehér volt minden, belepte a hó a fákat, bokrokat, mezőket. Befagyott a kerek tó is, vastag jégréteg fedte. Nemsokára a madár és a bogárkák megérkeztek a kerek erdő szélére a terebélyes tölgyfához. A fa széles törzsének a tövében egy faházikó állt beleolvadva a környezetébe, vastag hóréteg alatt.
– Na, itt is vagyunk! – Mutato
tt a házikóra a kabóca.
– Ki lakik itt? – Kérdezte a katicabogár.
– Itt lakik a téltündér. – Válaszolt a kabóca, miközben bekopogtatott az ajtón.
– Jövök, jövök, máris, egy pillanat! – Szólt bentről egy csilingelő hang. Majd csörgés-zörgés hallatszott. Nagy nehezen kinyílt az ajtó, és ott állt a téltündér, csillogó kék ruhájában.
– Gyorsan gyertek be, nehogy megfagyjatok nekem! – Tessékelte be látogatóit a tündér.
Alighogy beléptek az ajtón, megcsapta az orrukat a fahéj- és süteményillat, és a szobába lépve három vidám kis tündért pillantottak meg. Egy zöld ruhás vékony tündérkét lila szárnyakkal, egy pirospozsgás tündért nagy szőke hajzuhataggal és egy sárga ruhás apró tündért. Bizony, ők voltak az évszakok őrei: a tavasztündér, a nyártündér és az ősztündér. Akkor vették észre a kis barátok, hogy mindegyiknek korcsolya van a lábán!
– Engem kerestek kedveseim? – Lépett oda a bogárkákhoz és a kismadárhoz a téltündér.
– Bizony kedves, téltündér – kezdte a bölcs kabóca –, és te is tudod, miért jöttünk. Elhúzódik a tél, már rég tavasznak kéne lennie!
Elpirult a téltündér, de vele együtt a többiek is.
– … de annyira szeretünk korcsolyázni! – Fakadt ki az ősztündér.
– De nem is ez a dolgotok! – A kabóca dühbe gurult. – Minden évszaknak megvan az ideje! A naptár szerint már tavasz van, de még mindig fagyban didergünk! Emlékszem, tavaly is ugyanezt csináltátok.
Az évszakok tündérei ugyanis nagyon jóban voltak egymással, és a téltündér megtanította a többieket korcsolyázni. Azóta minden évben elhúzódik a tél, mert a tündérek inkább a tavon csúszkálnak kacarászva. Most viszont bűnbánóan nézegették a korcsolyáikat.
– Van egy ötletem… – szólalt meg félénken a bodobács. – Mi lenne, ha minden évszakban találnátok valamit, amiben jól érzitek magatokat együtt? Tavasszal piknikezhetnétek, nyáron fürödhetnétek a tóban, ősszel virághagymákat ültethetnétek, és télen megint korcsolyázhattok!
– És amikor nincs fagy, lehetne görkorcsolyázni! – Tette hozzá a katica.
Meglepődtek a tündérek, néztek egymásra és a látogatóikra. Ez nem is rossz ötlet – gondolták magukban és szinte egyszerre elmosolyodtak. A kis barátok megbeszélték velük, hogy minden évszak időben kezdődik ezután, hogy senkinek ne származzon hátránya az összevisszaságból. A tündérek pedig bocsánatot kértek, amiért ennyire magukba feledkeztek, és megígérték, hogy odafigyelnek a naptárra, és a tavasz beköszöntével inkább görkorcsolyára váltanak.
A bogárkákat hazaszállította madár barátjuk, mindenkit a maga lakhelyére: a bölcs kabócát az égig érő fa ágai közé, a bodobácsot a fa tövébe, a katicát a szomszédba.
Másnap, amikor kinéztek az ablakon, öröm töltötte el őket, látva az olvadó havat és a szikrázó napsütést. Végre megérkezett a tavasz!
Itt a mese vége, fuss el véle!