“Most aztán már tényleg elég!” – Ove

A Nincs időm olvasni kihívás fb-csoportjában korábban többször írtak a tagok a svéd Fredrik Backman könyveiről, főleg miután tavaly nyáron Mi vagyunk a medvék című regénye volt az egyik közös olvasmány. Bevallom, azt nem olvastam tőle, mert nem szimpatikus a dizájn, és főleg, mert a védőborítója alatt rikító narancssárga, és én utálom a narancssárga színt (pártpolitikától függetlenül, és ez nem azt jelenti, hogy szeretem a narancsos pártot, vagy akármelyik másikat)…

Backmantól eddig csak önálló kis könyvként megjelent novelláit olvastam: A hazavezető út minden nappal egyre hosszabb, ami az öregedés, az elengedés és a szeretet fura egyvelege egy szívhez szóló történetben, és az Életed üzlete című írását, ami arra próbál választ találni, kiért adná oda az ember az életét, de ami fontosabb, ki az, akiért élne.

Most viszont regényt olvastam tőle: Az ember, akit Ovénak hívnak. Ha egy könyvről nagyon áradoznak, ha állandóan az jön szembe, kialakul bennem egyfajta ellenállás. Visszatér a kamaszkori “már csak azért se!”. Így eshetett, hogy annak idején nem olvastam a Harry Potter-sorozatot, amit nyáron pótoltam és fantasztikus élmény volt, és ezért késtem ennyit Backman Ove-történetével. A könyvfesztiválos nagybevásárlásom eredménye ez a könyv, amit több másikkal együtt nagylelkűen odaadtam a családomnak, ha már maguktól nem jut eszükbe könyvet ajándékozni nekem a szülinap-névnap-karácsony egész évet lefedő ünnepkörében, legalább idénre le legyen a gond rólam. Így kaptam meg tőlük ezt a példányt névnapra. 😀

Ove egy 59 éves, külvárosi lakónegyedben élő, határozottan magába zárkózó, barátságtalan figura, akinek leghőbb vágya, hogy fél évvel korábban elhunyt, rajongva szeretett felesége után menjen. Mindent kitervel és elkövet ennek érdekében, de folyton megakadályozza őt a sok idióta, életképtelen ember (meg egy lepukkant macska), akik segítségre szorulnak. És Ove tudja, hogy a felesége nem örülne neki, ha ő hátat fordítana a bajban lévőknek. Felháborító, hogy a szomszéd képtelen utánfutóval tolatni és létrára mászva kinyitni egy ablakot, hogy a postás srác nem tudja, hogyan szereljen meg egy defektes kerékpárt, ráadásul Toyotát akar venni, ami a Saab-mániás Ove számára felér a szentségtöréssel, és nem nézheti tétlenül, hogy a fehér inges hivatalnokok egykori jó barátját (ellenfelét?…) otthonba akarják vitetni, csak mert kicsit feledékenyebb. Így hát morogva bár, de segít. Befogad, ápol, megment, elintéz. És mindez hová vezet vajon?…

Legalább annyira mély ez a történet, mint amennyire vicces. Backman egyedi, letisztult stílussal vegyíti össze a humort a mondanivalóval, nem hiányzik semmi, nem is kell kevesebb, pont így jó, ahogy van. Tartalmas, mint egy szépirodalmi alkotás, és egyben könnyed, mint egy jól megírt szórakoztató mű. Könnyen, gyorsan olvasható, de ad is. Hányféle arca van a gyásznak, az elmúlásnak? Mi az ember értéke, ha úgy érzi, sehol nincs rá szükség? Mi minden rejlik a jelen mögött, amit nem lehet megérteni, ha az ember nem ismeri a múltat? Hol van az elfogadás határa? És vajon az autókon keresztül lehet-e érzelmeket közvetíteni? Ilyen kérdések merülnek fel végig, amire aztán ki-ki megkapja a maga válaszát. Vagy nem. Ez már az olvasón múlik.

Ove, akármennyire pokróc, belopja magát az ember szívébe, és ahogy lassanként kibontakozik az ő személyisége, az élete, a múltja, a feleségével való kapcsolata, egyre közelebb érezzük magunkat hozzá. Aztán persze jönnek egyre másra a vicces jelenetek, és Ove ezerszer kijelenti: “most aztán már tényleg elég”. (142. oldal)

Érdemes elolvasni. A felhajtás ellenére is, mert nagyon jó könyv.

(A címlapképen: svéd szerző könyve, svéd konyhabútorral a háttérben. 😀 )

Kedvenc idézeteim

Mert minden ember életében eljön a pillanat, amikor el kell döntenie, milyen emberré váljon. Olyanná, aki hagyja, hogy a többiek eltapossák, vagy olyanná, aki nem. (113. oldal)

…ha az embernek nincs mondanivalója, legjobb kérdezni valamit. Mert az emberek, ha megkapják a lehetőséget, hogy magukról beszéljenek, azt is elfelejtik, hogy előtte rosszat gondoltak a másikról. (155. oldal)

Mikor egy ember ad valamit egy másiknak, nem az nyeri az áldást, aki kap. Hanem az, aki ad. (187. oldal)

De eszébe jut, hogy valaki egyszer azt mondta neki: nem mindegy, hogy az ember azért gonosz, mert muszáj, vagy csak azért, mert megteheti. (221. oldal)

De ha egy konfliktus már elég sok ideje tart, lehetetlen megoldani, azon egyszerű oknál fogva, hogy senki sem tudja, mi is váltotta ki. (236. oldal)

De a bánat megbízhatatlan ebből a szempontból, ha nem osztoznak rajta, meg tudja osztani az embereket. (242. oldal)

…mi, emberek, alapvetően optimisták vagyunk az idővel kapcsolatban. Mindig azt hisszük, hogy lesz még elég időnk ezt-azt csinálni a többi emberrel. Elég idő, hogy elmondjunk nekik dolgokat. Aztán történik valami, és hirtelen ott állunk, és olyan szavakra gondolunk, mint a ha. (279. oldal)

Egy émelyítően zöld melegítőben van, amely úgy feszül a testén, hogy Ove először azon gondolkodik, ruha-e vagy testfestés. (280. oldal)

A halál figyelemre méltó dolog. Az emberek úgy élik az életüket, mintha nem létezne, és mégis, talán a halál az egyik legfőbb ok az életre. (322. oldal)