Két kis szösz

Volt nemrégiben egy irodalmi pályázat, a JCDecaux novellapályázata. A legjobb húsz írást országszerte buszmegállókban lehet olvasni, amolyan pár perces irodalmi hűsölésként. Harmadik éve hirdetik májusban, nagyon népszerű, valószínűleg azért, mert az első három helyezettnek járó pénzjutalom elég csábító. Idén majdnem 4500 írás érkezett… Grecsó Krisztián a zsűri elnöke.

Persze én is pályáztam. Nem kerültem be, de ez nem viselt meg különösebben. Ahogy olvastam a nyertes novellákat, azt éreztem, hogy az enyémek semmivel sem jobbak vagy rosszabbak. Egyszerűen arról lehet szó, agyalok rajta, hogy bizonyos szempontrendszert felállítottak, ami alapján kiválasztották a 4500-ból azt a 20-at, és az enyémek nem feleltek meg ennek. De az is lehet, hogy egyszerűen csak vacakok a zsűri szerint.

Én viszont nagyon élveztem az alkotási folyamatot, amelyben létrejöttek ezek a kis szöszök, és az elmés(nek gondolt) megoldásaim, a csattanók örömmel töltöttek el, amikor eszembe jutottak és megírtam őket. Egyébként a harmadik helyezett (Várandósságmenedzser férfiaknak) ugyanazzal a technikával csavarja meg a történetet a végén, amit én is kitaláltam a spanyol sztorinak. 😀

Megosztom veletek a két írást, amit beküldtem. Nekem tetszenek. De ami még jobban tetszik, az a flow-élmény, amire mindig hajtok, akármit írok.

Végállomás, kiszállás!

Ahhoz, hogy megérkezzen az ember, el kell indulni.
És ha elindul, meg is fog érkezni.
Máskülönben mi értelme?
Ez az utazás viszont hosszabb, mint az átlagos.
A végállomáson türelmetlen szeretettel várnak rá.

Bilbao, Spanyolország
Széthúzom a függönyt az ötödik emeleti lakás teraszán. Kora reggel van, alig dereng, még nincs hőség, a város épp csak éledezik. Nem messze a Nervión folyó hömpölyög lustán, partján a Guggenheim múzeummal. A hatalmas, szürreális, összehajtogatott alufóliához hasonlatos épülethez képest aprócska pontnak látszik a pókszobor, de fenevadnak tűnik, ha mellette áll az ember. Maman, vagyis Anya, ez a neve. A francia Louise Bourgeois szobra, édesanyja emlékére. Megfordul a fejemben, hogy elsétálok hozzá még egyszer, utoljára, ki tudja, mikor tehetem meg legközelebb. A csomagom már összekészítettem, van időm az indulásig, és nem tudok mit kezdeni magammal. Az útitársainknak még nem szóltam, minek zavarnám őket, valószínűleg alszanak. Csak én nem tudok pihenni, pedig megtehetném. Utazási izgalom vagy minek nevezik.

Ránézek Marcóra, észre sem vette, hogy felkeltem mellőle. Jó neki. Ő nem érzi ezt ennyire, benne nagyobb a kalandvágy. Alig várja, hogy megkezdődjön az utazás. Most mégis úgy alszik, mintha a napjaink ott folytatódnának zavartalanul, ahol megszakítottuk a döntéssel, hogy más életet választunk magunknak.

Hagyok neki egy rövid üzenetet, aztán kisurranok a lépcsőházba. Kicsit nehezen mozgok, túl korán van. A ház előtt elterülő zöldövezet barátságos, párás arcát mutatja, a virágok csukott szirommal alszanak, a nap melegére térnek csak magukhoz. Szeretem ezt a várost. 11 éve lakom itt, de nem tudom kiismerni, pedig minden titkos zugát végigjártam már. Most mégis újnak látom látom, vagy csak más szemmel nézem? A búcsúzás szemével. Hiányozni fog ez a régi életem, úgy érzem.

Lassan sétálok. Lehet, mégis vissza kellene mennem, nem nekem való ez már. Taxit fogok, és elvitetem magam a Guggenheimhez. Szinte nincs forgalom. Ebben a több, mint háromszázezres nagyvárosban a spanyolok nem indítják a napot nyolc óra előtt. Bámulom az elsuhanó épületeket, fákat, a La Salve hidat, amelynek vörös, boltíves pillére úgy magasodik előttem, mint egy hatalmas dimenziókapu, ami másik világba visz.

A folyópart felé sétálok a múzeum oldalában. Mintha kihalt volna az egész város, egy lélek sincs az utcán. A nap lassan bontogatja a sugarait, gyémántszínű ragyogásba vonva a fémlemezeket. Mint egy páncélos lovag. A múzeum zárva. Mennyit jártam ide… Szerettem bolyongani Richard Serra több ezer négyzetmétert beterítő acél labirintus-installációi között. Művészettörténész vagyok, a munkám lehetővé tette a szabad bejárást. Ha gondolkodni akartam, eljöttem ide. Tudtam, mikor kevés a látogató.

Meg kell állnom… Összegörnyedek. Maman póklábába kapaszkodom, felnézek kilenc méteres magasságára, márványpetéire. Eszembe jut a Szent Jakab katedrális a történelmi belvárosban. A Begoñai Szűzanya. Ők legyenek velünk az úton. Fájok. Levegő után kapkodok, kerülget a sírás. Azt hiszem, utat engedhetek neki, nem lát senki. Folynak a könnyeim, markolom a hűvös bronzot. Barátom. Segítőm. Mint alkotójának, Bourgeois-nak. Szükségem van most a segítségre.

Egyre melegebb van. Emberek mennek el mellettem. Rezeg a telefonom, Marco az.
– Jól vagy? – hallom az aggódást a hangjában. Pedig írtam neki, hogy csak sétálok egy kicsit.
– Hány óra?… – kérdezek vissza.
– Elmegyek érted!
Megszakítja a vonalat. Tudom, hogy tíz perc múlva megérkezik. A múzeum elé sétálok lassan, ott szokott felvenni máskor is.
– Azt hiszem, itt az idő. Már szóltam a többieknek. – mondom, amikor beszállok mellé az autóba.
Megszorítja a kezem. Nézem a borzas, dús fekete haját, a borostás arcán megülő izgatott mosolyt, de látom a szemében a nyugtalanságot. Indulunk a mi nagy, közös utazásunkra…

Végállomás, kiszállás!
Megérkezett: kislány! Baszk nevet választunk neki: Aimara. 3410 gramm, 52 centiméter. Új élet kezdődött.

Bícsbádi

A tükör kegyetlen tárgy. Ha egy ideig kerüli az ember, olyasmit mutat meg aztán, amit nem akar látni. Jelen esetben a hájat. Reggelente magamra kapom a ruháimat, futó pillantást vetek a tükörre – nagyjából jó lesz –, aztán rohanok a dolgomra. Alig észrevehető, hogy a nadrágban már kényelmetlen leülni, szorít a póló, a pulcsi karban szűk lett és a zokni széle is egyre konkrétabb csíkot hagy a lábszáron. Hajjal és sminkkel kompenzálok: egy kis tupír hátul, hajlakk, mérnöki pontossággal megrajzolt szemöldök alá háromdés műszempilla és csillogó vakolat, így a nagyobbnak látszó fejjel nem olyan feltűnő a terebélyesedő hátsó. Kit is akarok becsapni?

Nemsokára nyaralni megyünk, meg kéne néznem, hogy állok a bikinimmel. Sejtem, hogy a sehogy lesz ide a megfelelő kifejezés. Elszántan a tükör elé állok, megvizsgálom a testemet. Farkasszemet nézek a nővel, akivé az elmúlt évben váltam. Ujjal megböködöm a nadrág derékvonala fölött kicsuppanó puha zsírréteget. Karácsonyok, születésnapok, céges bulik, „majdholnapok”. „Máffintop”… Ezen már nem segít, ha behúzom a hasam, pedig múltkor még működött. Megrökönyödve veszem tudomásul, hogy a bikiniből minden irányból kilógok, nélkülözve az esztétikumot. Francba.

Oké. Következő lépés: diéta. És elfogadható mozgásforma. Holnap, holnap. Holnaptól kőkemény leszek magamhoz. Feltúrom a szekrényt, kivadászok valami ősrégi sportruházatot, amit évekkel ezelőtt vettem, hátha rám jön még, nem divatos ugyan, de arra jó lesz, hogy futkossak benne a ház körül. Keresek a neten pár diétás receptet, tippeket fogyáshoz, közösségeket, ahol vállon veregetnek minden erőfeszítésem után. Aztán leoltom a villanyt, fantasztikus modellalkatommal a képzeletemben merülök álomba.

A tengerparton vagyok. Végre nyaralás! Erre készültem hónapokig lélekben, testben pedig a tükörrel való komolyabb incidens óta. Azt mondta nekem: Mariann, 28 évesen nem nézhetsz ki úgy, mint egy megtermett konyhás néni. Nem akarsz „fat collection”-t a szekrénybe, ugye? Ugye??? Az egy dolog, ahogy kinézel, de az egészséged… Nézz rám! Szedd össze magad! És én összeszedtem magam. Most itt állok a negyven fokban a forró homokban, a horizont íve vékony csík a tenger és az ég kékje között. Hátam mögött a strand zsibongása a végeláthatatlan fövenyen. A lábujjaim alá fut a víz, hajamat borzolja a szél, nem kell bele tupír. Megfordulnak utánam az olasz dzsigolók. Is. Minden idegszálam büszkén fókuszál erre a csodatestre, amit az elmúlt sok-sok hét alatt faragtam izzadságos munkával és odafigyeléssel. Erősnek és szépnek érzem magam, mindenre képesnek. Igaz, új bikinit venni kellett, mert kifogytam a régiből. Neonsárga, illik a napbarnította bőrömhöz, és a hajam színéhez, amit szőkíttettem, enyhe rózsaszín árnyalattal, „rosegold”, új trend.

Boldogan lépkedek a vízbe, úszok, lebegek, hagyom, hadd sodorjanak a hullámok egyre beljebb. Élvezem ezt a könnyű testet és az arcomat tűző napfényt. Néha kidugom a lábam, megcsodálom a pirosra festett lábujjkörmeimet és a távolodó part vidám kavalkádját. Behunyom a szemem, mosolygok. Sós ízű az ajkam, jó élni, lehetne mindig így… Hirtelen fura örvénylés keletkezik körülöttem, nem látok semmit, csak ez az örvény van. Heves fájdalmat érzek a lábamban, vörössé válik a víz, és mielőtt ráeszmélnék, száguldok lefelé a mélybe. Valami szorít és húz, fogy a levegőm, mintha késekkel szurkálnák a tüdőmet, egyre kevesebb a fény, távolodik a felszín, sikítani próbálok, de nem jön ki hang a torkomon, vizet nyelek, és elborít a sötétség.

Zihálva kapkodok levegő után, amint végre felérek a víz fölé. Nagyokat lélegzem. Tapogatom a zsibbadt lábamat, szokatlan pózban hever mellettem. Megmarkolom a beépített úszógumit, integetőhájat, széles hátsómat, tokámat. Minden megvan. Élek… Élek! Megkönnyebbülök, a vérnyomásom normalizálódik, tisztuló aggyal próbálom a helyükre tenni a dolgokat. Nem sokon múlt, hogy meghaljak… Akkor aztán hogyan vinném véghez a tervemet? Lecserélem az átizzadt pizsamámat, és újra leoltom a lámpát.