Beteg elmék hónapja

Hallottam róla korábban. Megtaláltam antikváriumban. Megtetszett a fülszöveg és a borító alapján – mert kell a borzongás – gondoltam… Megvettem. Elolvastam. És azt hittem, nem fogok írni róla, mert nem mostanában olvastam ennyire beteg történetet, de írok róla, mert ez azért több annál, mint ami a szavak szintjén le van írva.

Murakami Rjú japán író Piercing című (kis)regényéről van szó, aminek kb. a felénél járva az volt a meggyőződésem, hogy vagy félbehagyom, vagy azonnal megszabadulok tőle, mihelyt elolvastam (esetleg mindkettő). Mert mérhetetlenül távol áll tőlem az egész. Aztán a történet második felére valami olyan, egészen elmebeteg zsenialitás bontakozik ki, amiről érződik, hogy ide több kell, mint csak végigérni rajta és kész. Be kell nézni a szavak mögé. Aki nem teszi, csak annyit fog érzékelni belőle, hogy minden egy teljesen zakkant fazon eltervezett gyilkosságának végrehajtásához vezet.
Ez áll a könyv hátulján:
“Minden ​éjjel, miután a felesége elaludt, Kavasima Maszajuki kibújik közös ágyukból és a szoba közepére állva hosszan bámulja bölcsőjében pihenő újszülött kislányukat. Ez azonban nem a megszokott családi idill: a férfi kezében jégvágót szorongat és az egyre erősödő vággyal küszködik, hogy lesújtson vele. Miután úgy dönt, megütközik démonaival, Kavasima olyan események láncolatát indítja el, amelyek látszólag kikerülhetetlenül sodorják egy gyilkosság felé… ”

Ki tud azonosulni az olyan főszereplővel, aki egy random prosti kinyírásával kívánja elvezetni a feszültséget, amit a saját kisbabája megölésének vágya okoz? És ki tudna empátiával tekinteni a kiszemelt áldozatra, akinek kezelhetetlen és látszólag értelmezhetetlen dühe hasonló mértékű, mint a támadó motivációja. Társak vajon vagy ellenségek? És a nagy finálé: lesz-e gyilkosság? Ki öl meg kit?

Ez az írás nem a gyilkosságról vagy a gyilkos vágyakról szól. Kőkeményen a gyermekkori bántalmazás és annak szörnyű következményei a témája. Pont.

Másik hasonlóképpen hajmeresztő márciusi olvasmányom Janne Teller: Semmi című rövid, de annál ütősebb műve volt. Ifjúsági regény, mert ifjak a szereplői – bár nem igazán értem a besorolást, miszerint minden, ami a tizenévesekről szól, alapból ebbe a kategóriába esik. Ez az a könyv, amit vinnyogva tépnék ki a gyerekem kezéből, ha megtalálná, és egymagában állna neki elolvasni. Dániában megjelenésekor betiltották, aztán a sokféle irodalmi díjazás után nemsokára már kötelező olvasmányként tért vissza az iskolákba. És ez rendben van, mert ha van magyarázat, tanári kíséret, együtt olvasás, ennek kapcsán remek beszélgetéseket lehet folytatni a csordaszellemről, a felnőttek szerepéről, a traumatikus élményekről és a média hatásáról.

Levezető túrós rétessel, másnap reggel…

Ide is bemásolom a fülszöveget:
„Semminek sincs értelme, ezt régóta tudom. Ezért semmit sem érdemes csinálni. Erre most jöttem rá.”
Ezekkel a szavakkal hagyja el Pierre egy nap az iskolát. Osztálytársai elhatározzák, hogy bebizonyítják neki – és maguknak – az ellenkezőjét. Egy régi pajtában gyűjtenek össze mindent, aminek van értelme. Ám először csak egy fejetlen játékbaba, egy zsoltároskönyv, régi fényképek, elszáradt rózsaszirmok gyűlnek össze – ezért a gyerekek azt találják ki, hogy mindenkinek valami számára különlegesen fontosat kell odaadnia. Olénak a bokszkesztyűjét, Hansnak a vadonatúj biciklijét, Hussainnak az imaszőnyegét… Minél nagyobb az áldozat, annál nagyobb az értelme.
Ami ártalmatlan játéknak indul, hamarosan kontrollálhatatlanná válik. Ekkor lépnek közbe a szülők és a rendőrség, no meg felbukkan a média. Csak Pierre marad flegma, akinek ezért súlyos árat kell fizetnie…”

Filozófiai magasságokba viszi a ‘semmi’ kérdését Pierre, amiket a szilvafáról kiabál a világba. Mélyen elgondolkodtató, és minden emberben felmerül. Hogy végül is mi értelme ennek az egésznek, amit életnek nevezünk? Úgyis itt fogjuk hagyni ezt a világot előbb vagy utóbb, hát nem mindegy akkor minden?…

De ami a cselekményben megíratott, az egész egyszerűen sokkoló. Nem egy hosszú írás, ezért kb. egyben olvastam el, azért is, mert letehetetlen, de sokszor meredtem úgy a mondatokra, hogy “jajajaj, ne, ne, ne, neeee!!!” Nem tudok mást mondani: súlyosan sokkoló volt – még nekem is, aki tapasztalt vén trotty vagyok egy nyolcadikoshoz képest. Másnap egyébként iskolával meg osztályközösséggel álmodtam… Szóval gyerek kezébe csak kellő körültekintéssel való. Szerintem. De mindettől függetlenül ez egy zseniálisan megírt zseniális mű.

Ez volt tehát az én két március havi agydarálós történetem. Nem én kerestem őket, ők találtak meg engem. Az okát még kutatom. 😀