Többet mond rólad, mint hinnéd: Ferrantét olvastam

A “Nincs időm olvasni kihívás” februári témája a házasság volt, közös olvasmánya Elena Ferrante: Amikor elhagytak című könyve. A könyvtárban megalakítottuk a mi kis olvasókörünket, ahol élőben beszélgetünk a könyvekről, amikről Szabados Ági facebook-os videóban. (Ferrante könyvéről itt. De vigyázat: szpojlerveszély!) A hónap utolsó napján jöttünk össze először, és bár nem voltunk sokan, remekül megoszlottak a vélemények, parázs vita folyt, úgy éreztem magam a végén, mint egy komoly szellemi kardió után.

Elena Ferrante titokzatos olasz író. Álnéven ír, és senki nem tudja, kicsoda ő valójában. Direkt nem lép a nyilvánosság elé, azt szeretné, ha a művei őnélküle is életképesek lennének. És tényleg életképesek! Vannak páran, akik nem bírnak magukkal, és mindenáron tudni akarják, ki a szerző, de a többség tiszteletben tartja a döntését. Írásban viszont ad interjúkat, és így nyilatkozik: “Nem az anonimitást választottam. A könyveimnek van szerzője. Egyszerűen nem veszek részt abban az írók számára többé-kevésbé kötelező rituális táncban, amely önmaguk egyszer használatos imázsát saját műveikhez rendeli, hogy könyveik élettartamát növelje.” És még ilyet is mond: “A legszívesebben minden társadalmi kötelezettség és nyomás alól kivonnám magam. Nem akarok a közmegítélés rabja lenni. Kizárólag írni szeretnék, szabadon, minden kötelezettség nélkül.” (Az idézetek innen.)

A legújabb magyar kiadás borítója.

Az Amikor elhagytak viszonylag rövid mű, alig 200 oldal, és röviden arról szól, milyen az élete Olgának, miután a férje minden magyarázat nélkül közli, hogy elköltözik, és otthagyja őt a két gyerekkel meg a kutyával. Miként csúszik érzelmileg egyre lejjebb, miközben megfeszül, hogy megőrizze épelméjűségét, ne essen szét. De szétesik, nem kicsit. Olyan mélyre süllyed, ahol már csak a gödör legalja van… (A többit a könyvből.)

Nagyon megosztó műről van szó. Lehet ezt az írást utálni, lehet érte rajongani, teljesen mindegy. De hatást vált ki és vitákat szít. Soha nem láttam még embereket ilyen határozottan kiállni a saját maguk meglátásai mellett, mint ennek a könyvnek a kapcsán, akár írásban (kommentek a fb-oldalon) vagy szóban. Indulatok keletkeznek, egymásnak ütköznek, izzik a levegő. De az olvasókörben a vita nem lépte át azt a határt, ahol egymás személyének és véleményének tiszteletben tartása egyensúlyoz. Remélhetőleg inkább mindannyian felszedtünk egy kis másfajta nézetet a többiektől.

Hosszasan tudnám elemezni, mit gondolok, de egyet kiemelek: hatalmas tükör ez a regény. Olga, a főszereplő nem lehet ennyiféle, mint ahányfélének mi látjuk, akik olvassuk a történetét. Saját magunkat látjuk benne: milyen szerepeket, szocializációt, élettapasztalatokat és előítéleteket hordozunk magunkban? Milyen gondolkodásmódot hagyományozott ránk a családunk, mit láttunk a felmenőinktől? Ha az előttünk haladó generációktól azt tanultuk meg, hogy egy nő soha, semmilyen körülmények között nem helyezheti magát a gyermekei elé, akkor a szemünkben Olga önző, aki csak saját magával van elfoglalva. Ha az a minta, hogy nincs önfeláldozó mártíromság, az anyának is van önrendelkezési joga, és nem a gyerekek körül forog a világ, akkor Olga kevésbé tűnik szörnyetegnek. Más oldalát veszi észre a gyermektelen középkorú nő, a többgyermekes anya, mást az egyedülálló fiatal férfi, az apa, és az idősödő korosztály. És a társadalomban elfoglalt helyünk mellé jön a személyiség.

Úgy érzem, sokkal többet mond ez a könyv az olvasójáról, mint önmagáról.

– Én vajon hogyan viselkednék, ha engem hagynának ott így?… Ez a nagy kérdés. Mert azt igen könnyű hangoztatni, hogy: “Velem ilyen nem történt ugyan, de ha történne is, én egészen biztosan nem hagynám így el magam, nem viselkednék így…” Honnan lehetne azt tudni, mit hozna ki belőlünk egy ilyen eset? Senki nem tudhatja. Még az erős önismerettel rendelkezőt is érhetik meglepetések egy ismeretlen helyzetben.

Az ítélkezés ellen vagyok. Tehát az elfogadás mellett. Az empátia pártján. Nekem nagyon tetszett ez a regény (vagy kisregény). Az olvasókör miatt kétszer olvastam el, és másodjára nagyon szépen kidomborodtak számomra a sarkalatos pontok, az első olvasásra elsikkadt részletek: mit mondott a férje, és mikor, hogyan reagálnak a gyerekek, mi történik pontosan a kutyával, hogyan kavarognak Olga érzései. Tele van szimbólumokkal ez a szöveg, és nagyon pontos vágásokkal hasogatja atomjaira a mélyre süllyedő ember lelkét. Szeretném a könyvet a polcomra, persze a legfelsőre, ahol nem éri el a gyermek, mert erősen 18+-os.

Szerintem Ferrante hibátlanul ír, stílusa van, ismeri az életet. A zsenialitása kétségtelenül abban is rejlik, hogy olyat alkot, ami nem hagyja hidegen az embert, gondolkodásra késztet, merem mondani: megváltoztat. Ennél magasabbra aligha juthat író ember.

Az olvasókör jól indult, belecsaptunk rendesen. Remélem, a folytatás is ilyen inspiráló lesz!