Az év leghosszabb hete

A Zuram Sanghajban volt egy hétig január 19-től 25-ig. Szombaton reggel indultak az énekegyüttessel, és következő pénteken éjszaka értek haza.

Magyarország Sanghaji Főkonzulátusa hívta meg őket, hogy adjanak koncertet a magyar kultúra napja és a kínai újév alkalmából. Már tavaly ősszel megkapták a meghívást, szóval volt idejük bőven felkészülni. Meg nekem is. Lelkileg. Én ugyanis, jó hááááziasszony módjára, méltóztattam itthon maradni, és a háztartást, gyereket rendezni, és közben nem elpatkolni a influenzaszezon közepén.

Érzel némi frusztráltságot a hangomban? Hát jól érzed. Tegyük túl magunkat azon, hogy mint hangszeres mitugrász, évek kemény munkáját gyilkoltam bele az épkézláb megszólalásba, nyakatekert darabokat próbáltam összerakni napi 5-6 órás gyakorlásokkal, és végül nem lett belőlem semmi – ezen már nem pörgök. De lám, arra sem volt elég ez a sok meló, hogy messze külföldre juttasson úgy, mint a Férjet. Pedig imádok utazni. Persze, ez egyáltalán nem fair, de ki állította, hogy az életnek fairnek kell lennie? Vállalom, hogy irigy, féltékeny, frusztrált vagyok – ezek érzelmek formájában hullámzanak bennem, nem tudok mit tenni ellenük. A nagy kettősséget az jelenti, hogy legalább ennyire büszke vagyok rá. Mert nem mindenki jut el ilyen távoli helyre, nem mindenki arat akkora sikert. Nem kis dolog az országot képviselni egy tőlünk minden szempontból távol álló kultúrában. Nem kis dolog világot látni! És nem lesz kis dolog, ha – az eddigi évek tapasztalatai alapján – ezután sorjázni fognak feléjük a felkérések, ki tudja, milyen elképesztő helyekre…

De nem erről akartam írni valójában. Az énekesekkel kapcsolatos dicshimnuszt majd elzengik azok, akiknek ez a feladatuk (sajtó, konzulátus, feljebbvalók stb.), rá lehet keresni, millió infó található visszamenőleg is. Én most a másik oldalt világítom meg. Mi bújik meg az ő felkészülésük, utazásuk mögött, itt minálunk, a mi családunkban? Erről tudok nyilatkozni.

Egy ilyen koncertlehetőség beindítja a turbinákat, és a karácsonyi megmarhulós időszak után a csapat duplára tekerte a fokozatot: kétszer annyi próba a héten. Alapból hetente van próbájuk, az már többé-kevésbé kénytelen volt beilleszkedni a heti rutinba, bár képes felkavarni az állóvizet még így is, mert a kezdési időpontok a hat ember hatféle elfoglaltsága és igénye miatt elég rugalmasan képesek változni akár az utolsó fél órában is. Január hónapban ez a képlékenység kétszeressé vált. Közben a könyvtárban két műszak meg szombatozás is van, ugye, Zember háromféle időbeosztásban dolgozik, az óvoda pedig 5-ig van nyitva. A nagyszülők, nagynéni készséggel álltak rendelkezésre (ezúton is hálás köszönetem nekik), saját életciklusukat felfüggesztve, de erősen igénybe vette az idegrendszerü(n)ket, amikor kb. másfél óra leforgása alatt három utasítás érkezett feléjük a kórus ruhavásárlása miatt. “Legyen így! Ja, nem jó, mégse… De mégis, mert… Ja, hogy az úgy nem jó, jóvan, akkor tényleg mégse… De, de, azé’ menjünk!”

Fontos megemlíteni, hogy az énekegyüttesből mindenkinek van gyermeke, de közülük a mienk az egyetlen, akire nem lehet csak úgy rácsukni az ajtót, hogy “Szassssz, majd jövünk.” Kicsi még, akármi van, állandó felügyeletet kell neki szervezni. Na, kérem, a szervezkedést erre a hónapra kimaxoltam rendesen.

És akkor elutaztak. Január 19-én, szombaton reggel. Mentális épségem megőrzésének érdekében úgy döntöttem, hosszas kapuban integetés, majd a lakás kitakarítása helyett elmegyek zenekari próbára, mamáék örömmel fogadták a gyermeket arra a pár órára. Aztán jött a szorongató érzés, hogy az előttünk álló hetet akárhogy, de végig kell csinálni. És TILOS megbetegedni!

Tudod, amikor egyedül maradsz a gyerekkel…
Minden nyűgjére csak te vagy.
Minden házimunka neked marad, nincs fifti-fifti, mint amikor itthon van a Férj.
Nincs olyan, hogy a Zember beugrik a boltba hazafelé.
Minden apróságra oda kell figyelni, mert nincs két figyelem, csak a tied.
Reggeli rutin: nincs ‘magadhoz-térési idő’, nincsen ‘csak-még-öt-perc’, különben elkéstek a francba.
Esti rutin: vacsora, fürdés (hajmosás), mese, alvás. Egy pillanatra sem lankadhatsz, a dög macska miatt egy morzsa sem maradhat az asztalon, ha haladni akarsz, folyamatosan motiválni kell a gyermeket, hogy csinálja a dolgait.

Még csak kedd volt, de már a saját halálomat kívántam. Az érzés másnapra erősödött. Mert mi történt ugyanis? Hát, pontosan az, aminek nem kellett volna. Megbetegedtem… A jó Isten kegyelmének tekintem, hogy nem influenza, csak mezei megfázás vagy nátha, vagy a fene se tudja, amit a gyermek hozott haza az óvodából. Most azt kérdezed, há’ mé’ nem vigyáztam magamra? Visszakérdeznék, szerinted vajon mennyi az esély megvédeni magad, amikor egy kedélyes vacsora közben a gyermeked, akiben egészen halványan már bujkál valami, minden átmenet nélkül orbitálisat tüsszent bele a világba, és azonnal tudod, hogy megpecsételődött a sorsod? Elmondanám, hogy semennyi.

Szóval a kis vírus elintézte, hogy a hét közepére annyira rottyon legyek, hogy este hét órakor véget vessek a napnak, az esti rutin után azonnal beparancsoljam a gyermeket az ágyba, és kb. fél 8-kor már mindketten aludjunk. Ennek ellenére reggel… hajnalban, fél 6-kor úgy éreztem magam minden nap, mint akit megvertek. De nem volt választásom, muszáj volt összeszednem magunkat, a beledöglés árán is. Aztán egyik reggel arra ébredtem, hogy hideg van. A kazánt beprogramoztuk fűtési időszakokra, de néha gondol egyet, és összezavarodik. Akkor aztán se fűtés, se meleg víz. Ember meg tudja bütykölni, de nekem fogalmam sincs a szerkezetről. Elborzadva gondoltam bele, mi a jó rossebet csinálok, ha megadja magát, éppen most??? Szerencsére beindult, valószínűleg túl korán ébredtem. De a rettegés megmaradt, hogy mi van, ha a következő napok valamelyikén bekövetkezik a leállás…

Csütörtökön aztán a nagynéni vette magához a gyermeket pár órára, pénteken pedig a mamánál aludt. Addigra jobban lettem kicsit, a péntek kifejezetten üdítő volt, már láttam a fényt az alagút végén. Bár szombati munkanapom volt, így a pihenést (ti. az egész heti megfeszült koncentrálásból való leeresztést) elnapoltam.

Mindezek mellett a Férjjel való kommunikáció erősen akadozott az időeltolódás miatt. Napközben dolgoztam, utána Sanghajban már késő este volt, hajnalban, amikor lehetett volna beszélni, még azt sem tudtam, hol vagyok. Ráadásul Kínában nincsen facebook, messenger (se google, youtube stb.), a vonal szaggatott, amikor telefonáltunk. Valami kínai csetalkalmazással írogattunk, és csodával határos módon a szállodából elvétve európai csatornákon is lehetett váltani pár szót. Nem volt egyszerű. Így a nyűgjeimet nem nagyon tudtam kiborítani, és az ő élménybeszámolói sem nyúlhattak hosszúra.

És ezen a ponton szeretném a legmélyebb tiszteletemet kifejezni minden olyan szülő irányába, aki egyedül neveli a gyermekét. Pláne, ha többet… És azoknak is mélységes tisztelet, akiknek a párja rendszeresen elutazik hosszabb-rövidebb időre, ezért egyedül kell helytállniuk. Ha ez, amit végigcsináltam azon a héten, az életem mindennapjait jelentené, egyenlő lenne a halállal. És most nem túloztam. Persze, az ember sok mindent kibír, ha rá van kényszerítve, de szögezzük le, hogy ez se nem normális, se nem egészséges állapot.

Azon a hétvégén, amikor hazatért a Zuram, 12 órákat aludtam. Most, éppen 5 nappal azután is azt érzem időnként, hogy menet közben elaludnék. Bár örülhetek, mert a kis betegségből lassanként kijövök.

Lehetek őszinte? Ez a hét volt ebben az évben a leghosszabb, pedig még csak január van. Ha lesz még ennél hosszabb, hát nem tudom… Nem akarom még egyszer. Komolyan.