Stoner – akár te is lehetnél

Stoner – akár te is lehetnél

2019-01-24 0 By Reni

Nagyon nehéz bármit írni egy ilyen erős olvasmány után, mint John Williamstől a Stoner.

1965-ben jelent meg először, de csak egy volt a sok regény közül. Aztán valaki észrevette. És egyre szélesebb körben terjedt el, hogy ez a regény egy remekmű. Williams tehát bedobott egy kavicsot az irodalom csendes vizébe. “Ötven ​évvel azután, hogy John Williams írt az ügynökének, a Stoner bestseller lett. Teljesen váratlanul. Bestseller Európa-szerte. Maguk a kiadók sem értik. Bestseller a szó legtisztább értelmében – az a fajta, amely úgy születik, hogy az olvasók adják szájról szájra.” (moly.hu)

Egy remekmű az egyszerűségről, a hétköznapi, de a legkevésbé sem felejthető életről. A főhős, William Stoner 19 évesen iratkozik be az egyetem agrártudományi karára, hogy tudásával szüleinek segítsen vidéken, a földeken. Aztán egy kötelező angol irodalmi kurzus hatására, maga sem tudja, miért, az irodalom tanszéken köt ki, és bölcsészettudományi diplomát szerez. Szülei az egyszerű emberek értetlenségével és jámborságával fogadják a tényt, hogy egyetlen fiuk szakít a paraszti léttel, és az egyetemen marad magasabb fokozatot szerezni. A doktori képzés után ugyanazon az egyetemen kezd el oktatni. Az első világháborút egy barátja elvesztésével éli végig, másik barátja visszatér, és dékáni pozícióban mindig Stoner mellett áll. Stoner közben elhibázott házasságot köt, aztán gyermeke születik, adóssága lesz házvásárlás miatt, könyvet ír, oktat szorgalmasan, összetűzésbe keveredik a tanszékvezetővel, szerelmes lesz egy kollégájába, csapások, kudarcok érik, majd véget ér az élete.

Ennél többet nem írok a sztoriról, de amúgy felesleges is. Nem feltétlenül a sztori miatt érdemes olvasni ezt a könyvet, hanem amiatt, ami mögötte van. Itt egy ember, aki megszületik, él, majd távozik a világból. Mint mi, mindannyian. Mi minden rejlik a két dátum között, ami meghatározza a keretet, amelyben a ránk szabott időt töltjük?

Stoner alakjában magunkra vagy környezetünkre ismerünk. Az olykor tutyimutyi alak, aki képtelen kiállni saját magáért az egyik konfliktusban, elementáris erővel képviseli saját értékrendjét egy másikban, akkor is, ha tudja, hogy egy életre elvágta magát. Itt is képbe kerül a “mi lett volna, ha” kérdése. Ha Stoner marad az agrártudománynál? Ha érvényesíti az érdekeit a feleségével szemben? Ha hátralép a kollégájával való összetűzésben? Ha határozott döntést hoz szerelme mellett? Alakulhatott volna sok minden másképp. Tragikusabban vagy boldogabban. De olyan kérdések ezek, amelyekre itt nem számít a válasz. Mert maga az élet a lényeg.

Stoner egy rendkívül jámbor, szerethető figura. Nehézségei vannak önmaga kifejezésével, nehezen kommunikál. Az önismerettel is bajai vannak, és nem sok elképzelése van az életével kapcsolatban. Nem tudja saját magának megmagyarázni, miért varázsolta el a bölcsészet, és azt sem tudja, mihez akar kezdeni vele. Kissé olyan, mintha nem tudna, de nem is akarna beleszólni a sorsába, mintha csak úgy megtörténnének vele a dolgok. Csupa jó szándék és segítőkészség. A végletekig középszerű, és mégsem az.

Van ebben a regényben egy nehezen megfogalmazható arculcsapás. Olyasmi, ami mozdulatlanná dermeszti az embert, miután befejezi a könyvet. Csak fogtam, borítóval lefelé, úgy ahogy becsuktam, és annyi bírt eszembe jutni mindössze, hogy: “mi?…” Aztán alig érzékelhetően kibontotta magát ez a két karakter. Hogy: ennyi volna az élet? Valami ilyesféle vár rám is? Hát persze. Ülök a babérjaimon a kényelmesben, siránkozok a hétköznapin, csinálom a mindennapit, közben meg elszáguld mellettem a saját életem. Tán döntést kéne hozni, de keményen, nem csak úgy bele a meghatározhatatlan távolban lévő jövőbe. Nem ér a “majd holnap…” Mert egyszer csak már nem lesz több holnap – és nem tudhatom, mikor lesz az utolsó. De csak akkor fontos mindez, ha nem akarom úgy lezárni ezt a földi periódust mint William Stoner. Amolyan ‘végigcsinálósan’. Mert végig lehet, akárhogyan nyilván, csak kérdés, mit teszünk bele.

Ilyenek jutottak eszembe. Meg még egy rakás dolog, ami megfogalmazhatatlan. Az író egyszerű eszközökkel tárja elénk ennek az embernek a sorsát, nincsen felesleges mellédumálás. Nem lehet letenni. Még kocsit vezetve, amíg álltam a piros lámpánál a dugóban, akkor is olvastam pár bekezdést. Akartam tudni. Róla is, és rajta keresztül magamról.

Szerintem érdemes elolvasni. Csak fel kell készülni az esszenciális kérdésekre, amik feltörnek az emberben a mű hatására.

(Itt van a könyvről egy jó értékelő.)