Könyvek, amiket mégsem olvastam el

Nem-olvasmányok szubjektív, avagy a könyvészeti finnya

Ennek az évnek a félretett könyveit figyelembe véve azt kell mondjam, finnyás vagyok. Eddig csak sejtettem, de mióta a könyvtárban dolgozom, egyértelműen látom, hogy iszonyatosan sok rendkívüli könyv van, ami arra vár, hogy megtaláljam, és millió élet sem lenne elég mindet végigolvasni. Így hát az a könyv, ami az első 50 oldalon (és/vagy első fejezetben) nem fog meg, azt félre kell tenni, és kész. Nincs egyszerűen idő olyan olvasmányokon rágódni, amiknek már az elején látszik, hogy nem fog annyit adni. Tudvalevően lassan olvasok, szóval még annyi időm sincs, mint egy átlagembernek.

Érdekesség: Stephen King állítja magáról, hogy ő különösen lassú olvasó, évente 70-80 könyvet olvas csak el. Hát akkor én mi vagyok?… Márciustól év végéig 35 könyvet olvastam el, amire lehet azt mondani, hogy “húúú, ez igen!”, de higgyetek nekem, ez egyáltalán nem sok, sőt…

Na, tehát következzenek a könyvek, amiket mégsem olvastam el

Teljesen szubjektív, attól, hogy én letettem őket, másnak lehet, épp ezek a könyvek adnak sokat. Így legalább összegzem, saját magamnak is, a 2018-as helyzetet. Egyébként kiváló önismereti tréning: mi az, ami bejön, mi az, ami nem.

Abbi Waxman: Új örömök kertje
Megláttam a könyvesboltban, és meg akartam venni, de szerencsére megvolt a könyvtárban. Várni kellett rá, így amikor végre kézbe vettem, elárasztott a mennyei boldogság. Fene tudja, mi vonzott benne ennyire, a sztori, a szép borító, (hogy moly.hun 90% lett, és agyondicsérték…), akármi, de mire az ötvenedik oldalhoz elértem, már eldöntöttem, hogy nem fogom elolvasni. Nem találtam benne a bravúrt, sem nyelvileg, sem lelkileg, a bárgyú poénokról nem is beszélve. Sekélyesnek éreztem, így félretettem.

Laura Fraser: Hét év a nagyvilágban
Negyvenes szingli keresi élete párját, és kínjában utazgat a világban. Jó mélységekig megfogalmazott sopánkodás arról, miért van egyedül. Tetszenek a megfogalmazásai, a hasonlatai, a lényeglátása, és egyértelműen kiderül, hogy intelligens nő. Ami miatt félbeszakítottam, az, hogy ilyen jellegű napló-könyvet idén olvastam már (Cheryl Strayed: Vadon, és a Napsütötte Toszkána is határeset), és valami másra vágytam.

Kathy Reichs: Csupasz csontok
Egy olvasó hozta vissza ezt a krimit, megfogott a szép borítója, így belekezdtem. A 80. oldalig vitt a lendület, de a sok rejtélyes holttest sem tudott megkötni, mert ezen kívül nem mutatott fel semmi mélységet. Kb. annyi potenciál van a sorok között, mint egy kupac csont jövőképében. Jól megírt egyébként, de egyértelműen nem az én műfajom.

Ljudmila Ulickaja: Szonyecska
Egyik havi közös olvasmány volt a “Nincs is időm olvasni”-kihívásban, ezért elkezdtem, de nem tetszett a stílusa. Túl körmönfontnak éreztem a megfogalmazásait, nyakatekert, modoros, nagyon akarva lett a megírás. Próbálom a megfelelő szavakat eltalálni. De értitek. Szóval nem az én világom, hagytam inkább.

Dan Millman: A békés harcos útja
Filozófiai-titokzatos-kissé spirituális, egyébként nagy sikerű könyv, film is készült belőle, amit láttam és tetszett. Elég sokat elolvastam a könyvből, de végül akadtak jobban nekem szóló olvasmányok, így félbehagytam, hónapokig tervezgetve, hogy majd befejezem. Ez a könyv magától nem olvasódott végig általam – hogy szebben ne fogalmazzak… Hogy végül is miért? Mostanában nem olyan életszakaszban, vagy lelki szakaszban vagyok, hogy nekem, hozzám szólna. Kb. 15-20 évvel ezelőtt ez igazán az én könyvem lett volna.

És akkor most következzenek, amiket kiolvastam, de nem kellett volna erőltetni

Mert az elején rutintalan voltam, és lenyomtam a szöveget a saját torkomon akkor is, ha már kezdettől fogva sejtettem, hogy nem az igazi. Mert mi van, ha mégis? Mi van, ha tévedek? De nem. Szóval még egyszer, megerősítésképpen: ha már az elején olyan érzése támad az embernek, hogy abba kéne hagyni, akkor bizony abba kell hagyni. Túl sok a jó könyv, nincs idő arra, ami nem jön be.

Paula Hawkins: A lány a vonaton
Nagyon utáltam. De azért végigolvastam becsületesen, mert végig reménykedtem benne, hogy beindul a sztori, és végül is az utolsó kb. 50 oldal már izgalmas volt. Belső monológok sorozatából áll az egész könyv, ami ötletnek nem rossz amúgy. Valamikor áprilisban olvastam, és ennyi idő elteltével egyetlen dolog maradt meg, ami halálra idegesített: a főszereplő Rachel minden egyes megszólalásában (azaz majdnem minden oldalon) valamiképpen az alkoholproblémájáról lamentál. Ennél az idegesítő mozzanatnál több nyomot nem hagyott bennem. Ja, a filmet is megnéztem, az csak egy hajszállal volt jobb a könyvnél (tehát nem volt jó).

Sarah Winman: Bádogember
Nem csípem a sárga színt, és ennek a borítója napsárga, ezt jelnek kellett volna tekintenem. Pluszba már a címet sem tudtam értelmezni. Viszonylag rövid, mások (többség) által az egekbe magasztalt, dús érzelmektől dagadó, állítólag (másoknak) sokat adó olvasmány – ezért bűntudatom van, hogy én meg utáltam. Tekintsünk most el attól, hogy végig, minden előjel nélkül össze-vissza ugrál az időben, ezért nehéz követni. A fülszövegben ez áll, idézem: “És van két fiú, Ellis és Michael, akik elválaszthatatlanok egymástól. […] szerelmes levél az emberi kedvességről és barátságról, veszteségről és túlélésről”, de azt nem jelzi, hogy homoszexuális kapcsolatról és annak dilemmáiról szól legfőképpen. És akik írtak erről a könyvről akárhol (cikk, blog, moly-komment stb.) jótékonyan el is hallgatták ezt a tényt, mintha szégyellnivaló lenne. Szerintem ez nem fair. Nincs nekem semmi bajom a homoszexualitással, de egész egyszerűen nem az én világom, és szabad döntést szeretnék azzal kapcsolatban, mit olvassak. A szöveg stílusa sem tetszett amúgy, ez is egy pont.

Dan Bown: Eredet
Tekintve, hogy a letehetetlen A Da Vinci-kódnál “szerelembe estem” a Langdonnal, reszketve vártam Brown új könyvét, ami megint világot új alapokra helyező titkokat ígért, ráadásul a Bilbaoi Guggenheimbe és Barcelonába kalauzol. Végigolvastam, de nem tetszett. Halálosan unalmas volt, húzta-vonta, elnyújtott fejtegetésekkel töltötte ki az oldalakat, és Langdon is mintha mellékszereplő lett volna, de úgy, hogy közben nem derül ki, ki is a főszereplő – mindenki, de senki. Egy csinos spanyol nővel menekül jobbra-balra, aztán a legvégén kiderül a titok, de a közelébe sem ér a Da Vinci-kód leleplezésének. Csalódás volt.

Frances Mayes: Napsütötte Toszkána
Na, itt a díjnyertes határeset-kategóriás. Nem tudom eldönteni, jó-e, hogy végigolvastam, vagy sem. Imádtam a hangulatát, amikor a házfelújításról ír, de a kajálós kirándulások és az etruszkok kivesézése az agyamra ment. Egy idő után, amikor megláttam az “etruszk” szót, már tikkelt a szemem. Több részt át is lapoztam, és végül megkönnyebbültem, amikor befejeztem. Kicsit sztoritlan hangulatkönyv, amit a legjobbkor, a horvátországi nyaralás alatt kezdtem el. Ezért örök emlék marad, de még egyszer nem olvasnám el semmi pénzért.

Stephen King: Carrie
Ez is kicsit határeset, és alapvetően jó könyv annak, aki kedveli ezt a thriller-horror műfajt. Lehet, mást kellett volna olvasnom Kingtől, mert ez ötletes volt amúgy, de sokat nem adott. Ez sem az én világom, én szeretem a lélekboncolást, aminek sztorija van, és tart valahová, meg szeretem a vicces írásokat. Vagy valami ilyesmi van…

Röviden ezt tudnám elmondani. 🙂
2019-re fel! Milyen új csodák találnak meg (vagy kerülnek el) vajon?