Rózsák Forradalma – egy át nem élt trauma margójára

November 25-e a nők elleni erőszak leküzdésének világnapja. Ehhez kapcsolódóan létrejött egy spanyolországi kezdeményezés, ami világméretű lett az évek folyamán: a Rózsák Forradalma. Minden évben november 25-én a szülészeti erőszak, mint létező jelenség elleni tiltakozásként, azért, hogy erre felhívják a figyelmet, világszerte nők ezrei helyeznek el rózsát (és üzenetet) a szülészet ajtajához, ahol a traumát elszenvedték.

Tavaly többen voltunk, akik bementünk a helyi szülészetre, idén viszont úgy alakult, hogy egyedül vittem be a virágot és a  levelemet. Most kérded, mit kerestem ott, mikor nekem, otthonszülőként nem lehet traumám. Nincs is. Sajátom nincs. Megmentettem magunkat egy ilyen élménytől a döntéssel, hogy a rendelet által szabályozott intézményen kívüli szülést választottam. El lehet kanyarodni a témával abba az irányba, hogy kórházban sem mindig éri trauma az embert szülés közben, ami igaz, de ott jórészt szerencse kérdése a dolog egyrészről, személyiség kérdése másrészről (kinek mi fér bele a szülésbe: pl. kb. 90% esély a gátmetszésre, 35-40% a császármetszésre… nekem nem fér bele).

Tehát bementem a helyre, egy olyan helyre, amely nem látott engem fedetlen alféllel, és ez igen érdekes körülmény. Nem ott szültem, nincs semmilyen kötődésem a helyhez, nekem aztán “gáncegál” lehetne a kórház, meg ez az egész téma is. Mégsem az. Egyedül voltam, már a sötét délutánban, kinn vigasztalanul szakadt az eső. Arra gondoltam, a nők fájdalmas könnyei, amiket elnyelt a sok zsebkendő, meg a férjek válla, meg a pszichológusok kanapéja, az égben újjászülettek és most aláhullanak esőként ezen az emblematikus napon. Úgy léptem be a kórház területére, mint valaki, akinek takargatnivalója van. Mint aki sunnyog, tilosban jár. Végül is, nem azért mentem a szülőszobákhoz, ami miatt a legtöbben, de bűntényt elkövetni nem állt szándékomban. Már a kocsiból kiszállva elindult egy gyomortájékon érzett izgalomféle görcsös érzés, ami egyre erősödött, ahogy haladtam a cél felé. Összefogtam az esernyővel a rózsát, ahogy beléptem az előtérbe. A lépcsőfordulóban már rendesen a torkomban dobogott a szívem. Mi a frászt keresek én itt? Minek jöttem ide (vissza…)? Átélni valamit, ami számomra nem valóság, ami nem is létezik? Hiszen közöm sincs az egészhez! Meghoztam a magam döntését, amikor kellett, jó döntés volt, el kéne engedni a témát. Elengedés… épp egy olyan találkozó végeztével mentem a kórházhoz, amelynek a témája az elengedés volt. Hát jól megmutathattam, hogyan kell ezt csinálni.

Kedves Kórház, Szülészeti Osztály! Nem egészen öt évvel ezelőtt született a kislányom Székesfehérváron. Nem Önöknél. Otthon. Rendben, gyorsan, úgy, ahogy kell, beleszólás nélkül. A rendeletnek minden szinten megfeleltünk, így nem volt akadálya. Választhattam, és éltem a választás jogával. De nem ez volt a terv kezdetben. A terv a fehérvári kórház volt. Aztán a 12. heti „kötelező” ultrahangon az Önök egyik főorvosa bebizonyította, hogy el kell gondolkodnom, és lehetőségem van elgondolkodni, hogy én mit szeretnék. Amikor a doktor úr nem válaszolt a köszönésemre, amikor nem vette észre, hogy sírok a meghatottságtól (először láttam a pici gyermekemet ugrálni), rájöttem, hogy az ő szemében nem ember vagyok, csak egy szerv, amit megvizsgál. Nem pátyolgatást vártam, de egy köszönés, egy félmosoly sem időbe, sem pénzbe nem kerül, mégis bizonyítja emberi mivoltomat. Ez az eset tisztán láttatta velem, mire számíthatok, ha Önökhöz megyek szülni, a „futószalagra”. És akkor már éreztem, hogy én nem megyek be oda. Tudom, hogy ezzel beavatkozások lavináját, és végül egy császárt spóroltam meg. Napi szinten vagyok hálás a döntésemért. Magam, magunk miatt. Félre ne értsenek, tisztelem a munkájukat, ha szükség van rá, életeket mentenek, és ez felbecsülhetetlen. De ami indokolatlan, az nem szükséges. Több empátiát, több emberséget. Testi-lelki sérülésektől szenvedő nőtársai nevében: Egy nő, aki ismeri a jogait, a kötelességeit, és a képességeit.

Csakhogy nekem nincs mit elengedni. Tiszta vagyok. Tudom, min mentem keresztül, amíg megszületett a döntés a szülésem mikéntjét illetően, kőkemény út volt. Akkor azt gondoltam, nincs más választási lehetőségem, mint megismerni a lehetőségeimet. Mert jogom van hozzá. Elvitathatatlan jogom a kérdezéshez, a válaszokhoz, a tájékozódáshoz. És ahogyan, és ahonnan a szüléssel kapcsolatos válaszokat kaptam, tökéletes bizonyítványt állított ki a mai magyar szülészet állapotáról. Igazam volt. Most azt gondolom, a tájékozódás nem pusztán egy lehetőség volt, hanem az életem más irányba fordítása is. A szabadságjogok felé. Egyesek feminizmusnak nevezik, én inkább azt mondom: emberizmus. Jogod van az információhoz, aztán ahhoz, hogy szabadon dönthess, és végül ahhoz, hogy mindenki, a családodtól kezdve az egészségügyön át, tiszteletben tartsa a döntésedet. És a testedet. És a gyermekedet. Mert nem szerv vagy, nem a gyermek körül lebontandó szövet, nem egy óvodás, akinek megmondják a tutit, hanem felelős ember, aki tiszteletet érdemel, mert az élet továbbadását választotta.

A váróteremben egy fiatal lány mobilozott az egyik padon. Egy pár – a nő várandósan, köntösben, a férfi kabátban – jött ki a helyiségből. Egy ápolónő sietősen a szülőszobák felé vette az irányt. Nem volt más ott. Letettem a rózsát és a papírt, gyorsan készítettem róluk egy fotót, majd elsurrantam, mintha ott sem lettem volna. Mintha lenne egy lelki sérülésem, amit azon a helyen szereztem be. Néha elgondolkodom, lehet, valójában van is – csak nem az enyém. Minden alkalommal, amikor a Másállapotot a szülészetben! mozgalom oldalán olvasok egy történetet, egy láthatatlan kés szúródik a szívembe. Megszámlálhatatlanul sok történetet olvastam már. Olyan sztorikat, amikről józan eszű ember az mondja, ilyen egyszerűen nem létezik, nem létezhet, képtelenség. Pedig nagyon is létezik. A legszívfacsaróbb azoknak az anyáknak az esetei, akiket személyesen ismerek, mert az ő történetük a bőröm alá kúszik, csupán azáltal, hogy ismerőseim, barátaim.

Értük mentem ma oda. Magam miatt minek mennék? Így, hogy egyedül voltam, megtámadtak a saját – talán csak vélt – érzéseim, és ezt is épp elég nehéz volt kezelni, elviselni. Mi van hát azokkal, akiknek ténylegesen van közük az intézményhez? Nem csodálkozom, hogy sokan képtelenek visszamenni akár csak egy rózsán keresztül adott visszajelzés erejéig. És persze ilyen alapon a személyzet jogosan hiheti azt, hogy minden a legnagyobb rendben van. Pedig dehogyis van!

Sokat kell még változni. És addig én lehetőségeimhez mérten mindig előkotrom magamból a bátorságot, hogy odalopjak egy rózsát a bejárat elé.