Helló November, helló “ebola”!
Felső légúti nyavalyás kórság 2.0. 😡
Szombaton zenekari próbán még semmi bajom nem volt. Délután kezdtem érezni, hogy kapar a torkom, estére rettenet lett. Vasárnap már egész nap jórészt fetrengtem (kihagyva ezzel a barátokkal már hónapokkal ezelőtt leszervezett színházlátogatást), hétfőn enyhén belázasodtam, alig bírtam kimászni az ágyból, hogy eljussak a dokihoz. Gyógyszert most nem írt fel, nem egészen egy hónappal ezelőtt két hétre kiütött egy nyomorult ovis vírus, amit egy Augmentin+Sinecod kombóval sikerült egyéni rekordnak számító három nap alatt kiűzni a testemből, miután napokig hiába próbálkoztam eredményt nem remélve a házi praktikákkal, sós vizes gargalizáláson át inhalálással és pálinkával. Minden alkalommal reménykedem a semmiben, boldog-boldogtalant azzal zaklatok, ossza meg velem a megfázásos-köhögéses állapotok elleni tutibiztos tippjét, hogy aztán kiderüljön, számomra minden esélytelen, csak az antibiotikum (tudjuk, vírus ellen semmit nem ér, de nálam mindig bakteriális felülfertőződés a vége, így nekem kell és kész), meg valami penetráns, drogokkal rokon köhögéscsillapító a megváltás. Ez van. Mindenkinek megvan a maga keresztje, nekem ez. Ha egyszer megfázok, a jó Isten irgalmazzon nekem, meg mindenkinek, akinek az ezzel járó műsorokat heteken, sőt hónapokon át el kell viselnie. (Majd egyszer, ha nagyon erős leszek lelkileg, leírom, mit is jelent ez.)
Próbáltam már sok mindennel magyarázni, a vegetarianizmussal (hogy tudniillik kevesebb a fehérjebevitel, mint kellene), vitaminhiánnyal, nem megfelelő életvitellel, úgymint kevés mozgás – ez persze nem igaz, mert napi szinten bicóval járok… -tam munkába, ami 12 kilométert jelent, de hát ha egyszer beteg vagyok, akkor se biciklizés, se más mozgásforma, ugye… Vagy a függőségig terjedő édességszeretet… És akkor van még a dolog lelki része: gyermekkori traumának megélt történetek, pszichoszomatikus reakciók, és a legegyszerűbb, a stressz. Én nem szoktam a dolgokat elvadult spirituális magasságokba röptetni, mik szerint ez ilyen karmikus valami, netán a családom előző generációi által maguk előtt hegymagasan görgetett akármik elkövetésének egyenes következménye, vagy a bennem lévő erővonalak összegubancolódása okozza, esetleg, hogy túl sok fekete színű ruhát hordok (szeretem, és a stílustanácsadó is aszonta, jól áll), biztosan lehetne folytatni a sort. Maradjunk annyiban, hogy közel négy évtized keserű tapasztalata mondatja velem a legprimitívebb saját megfejtést a jelenségre: egész egyszerűen ennyire gyöszösnek születtem. Ez pont olyan, mint amikor valakinek rosszak a fogai. Moshatja bármivel bármilyen gyakran, úgyis őbelőle él meg a fogorvos, ha nem jó a genetikája. Vagy ilyen az alkat. A hízékonyak kb. a nutellásbödön megtekintésének kalóriatartalmától is gyarapodnak széltében. Meg vannak azok, akik arcátlan módon a világon bármit megehetnek kontrollálatlan mennyiségben, mégis vékonyak maradnak. Alkat, alkat, genetika. Ennyit tudnék hozzátenni.
Váróterem az orvosi rendelő előtt. Minden alkalommal megcsodálom ezt a kaspót, emlékeztet a kultikus filmbeli lényre. 😀
A háziorvos, aki gyerekkorom óta ismer, ha meglát, messziről tudja, hogy már megint a szokásos. Most azonban egy kellemetlen meglepetéssel is szolgált, információ formájában. Hogyaszongya, az Ántsz jelentette, hogy mostanság 40-féle vírus van forgalomban. Valószínűleg a képtelenül enyhe ősz miatt. Érted? 40! Hát köszi. Ebből már kettő megvolt pár héten belül, tehát még 38-at begyűjthetek. Tudod, mint a matricás albumba. Vagy mint a bevásárlóban a kasszánál kapott kis tárgyak – “Gyűjtsd össze mindet!” Aztán a kisgyerekes csoportokban megy a csere-bere, hogy mindenkinek minden meglegyen. Vírust adok-kapok, hm? 😀 Úgyis ünnepek előszobájába lépünk, készíthetek vírus-adventi-naptárat. Vicces kedvű könyvtáros kollégák figyelmembe ajánlották a Pandemic nevű társasjátékot, amiben vírusokat kell legyőzni (részlet a leírásából: “A Pandemic-ben neked és társaidnak kell megmentenie a világot az emberiséget sújtó betegségektől és vírusoktól, miközben mindent elárasztanak a fertőzések és az idő egyre fogy…”) Egészen életszerűnek érzem a dolgot, csak most én volnék a világ, amit megmenthetne már valami végre. De úgy örökre… 😀
Őszinte leszek azonban, nem kicsit vagyok dühös. Nem csak a hétfői könyvtári konferencia kihagyása miatt, amit már vártam, mert érdekesnek ígérkezett. Hanem mert nekem dolgom volna, nem is kevés. A könyvtárban, itthon, a gyermekkel kapcsolatban, a zenében és a saját fejemben. A könyvtár egyébként egy külön történet, még próbaidőn belül vagyok, ebből máris a harmadik hetet töltöm táppénzen. Tán valami ilyesmi van, ha nem is tudatosan a fejekben: jó, jó, amikor itt van, akkor nagyon jó, de hát… egy szar megfázás így kiüti… Hát nincs is ilyen a világon! A másik, ami miatt halálra idegesítem magam, hogy mindig, de szó szerint értendően mindig akkor tör rám valami kór, amikor le van szervezve egy kultúrmíting. Koncertek, színház, kiállításmegnyitó, akármi. Mintha direkt akarnám kihúzni magam mindenből, és egy betegség bejelentése jó alibi, azzal aztán senki nem tud vitába szállni. Vannak ilyen emberek, akik ezt csinálják. Utálom, hogy rontják a “bizniszemet”, mert én rohadtul nem direkt csinálom. Szóval én kérek elnézést – a tróger visszaélők nevében is, akik gyanússá tesznek mindenkit, aki egy hét táppénzre megy megfázás miatt, és két hónapig (!) vergődik az influenzától.
Nem akarom, hogy ne lehessen rám számítani, családilag, barátilag, munkailag, bárhogy. Nem akarom, hogy én ne tudjak számítani saját magamra! Hiszen köhögősen nem tudok sehová menni, semmit sem csinálni rendesen, és a könyvtárban az olvasók se biztos, hogy örülnek nekem. De nem lehet azt, hogy innentől soha semmit nem vállalok be, mert mi van, ha megbetegszem közben. Azt sem lehet, hogy minden megmozdulásra azt mondom, oké, de lehet, hogy beteg leszek, szóval ne építsetek rám, minden csak 50%-os. Más kérdés, hogy nálam ez sajnos elég reális. De így nem lehet élni. Megfázásos köhögés miatt még senkit nem rokkantnyugdíjaztak. Mi marad hát akkor nekem? A megelőzés. Ami, valljuk be, szintén 50%-os.
Szóval összességében bocsánat. Mindenkitől. De legfőképpen magamtól…