Így nem megyünk világgá
Egy olvasó kölcsönözte ki a könyvtárból Vigh Bori: Hogyan menjünk világgá c. könyvét. Engem ért a szerencse, hogy kiadhatom neki, és mihelyt hátat fordított, sunyin már vettem is fel rá az előjegyzést a saját nevemre, mert annyira megfogott a cím. Így megy ez, ha könyvtáros az ember. 😀 Meglepődésemre hamar visszahozta, a kollégák félretették nekem, és ott várt a polcon, mire a táppénzből visszatértem.
Ez a világgá menés-téma mindig is foglalkoztatott, így igen hamar, 1-2 nap alatt kiolvastam a könyvet, aztán nagyot sóhajtottam. Mint sejtettem, nem én vagyok a célközönség. Olyanoknak szól, akiknek se kutyájuk, se macskájuk – lehet ezt szó szerint érteni -, vagy a párjuk is szívesen belevág egy nagy kalandba. Kisgyermekkel már nem úgy van, hogy az ember fogja a cókmókot, aztán lelép. Biztos vannak, akik családostul megteszik ezt, de az már nem az a fajta világjárás, miről Bori ír. Ő belezsúfolja az egész életét egy kb. 12 kilós hátizsákba, megveszi csak az odaútra a repjegyet, egyetlen napra foglal szállást, mert a helyszínen adja magát a folytatás, random utazókkal ismerkedik, és hagyja, hogy a kalandok sodorják magukkal. Elképesztően izgalmas élet lehet! Imádnám, azt hiszem… Két zarándoklattal a hátam mögött van némi sejtésem, milyen az, útra kelni kalandvágyból, bár össze sem lehet hasonlítani egy indiai kószálással, új-zélandi és kambodzsai hegymászással, túrával a Machu Picchura, bandázással Buenos Airesben, indonéziai szörfözéssel. Ez egy teljesen más világ, mint a zarándoklat Santiagóba. A közös pont mégis az, hogy az ember fogja magát, és belemegy az ismeretlenbe. A fíling. Amikor az utazás előtti nap sírsz a félelemtől, hogy mi vár majd rád, aztán amikor ott vagy, óriási eufória és életre szóló élmény az egész a nehézségek ellenére. Igen, ez a komfortzóna elhagyása.
Bánkódom-e amiatt, hogy nem vagyok abban az életszakaszban, hogy utazhassak? Nem igazán. Most nem ez a feladatom. Ha lenne rá lehetőség (mondjuk sem az idő, sem a pénz nem számítana), akkor sem hagynám itt a családomat, de még csak azt sem tenném meg, hogy átrángatom őket a fél világon. Nekünk most itt van dolgunk. Sokféle kifogás létezik, ezt Bori nagyon szépen leírja, a “DE”, meg a “Csak az a baj, hogy…”, és a megvétózhatatlan “Nem vagyok olyan… (tehetséges, bátor, talpraesett, fiatal stb…)” Viszont azt elismeri, hogy van az a helyzet, amikor az ember tényleg nem utazhat. Várandósság, kisgyermek, betegség, betegápolás stb.
De amennyiben valaki megteheti és szándékában áll, hogy világgá menjen, annak nagyon nagy segítség ez a könyv. Végigvesz mindent, ami szükséges: a pénz előteremtése, olcsó repülőjegyek vásárlása, mindenféle utazási mód, különféle szálláslehetőségek, a hátizsák bepakolása, ötletek, ha pl. egyik időjárási zónából a másikba utazik az ember. Mindezt saját tapasztalatait és utazásait leírva. Hihetetlenül inspiráló, még akkor is, ha épp nem azt tervezem, hogy digitális nomád leszek, és eltűnök a saját életemből.
Mi marad hát a röghöz kötötteknek, a valamiért-utazni-nem-tudóknak?
A bakancslista!
Ahogy ezt olvastam rögtön az első részben, azonnal összeírtam, ami akár helyben eszembe jutott, akár már évek óta fogalmazódott bennem. A világgá menésen kívül számtalan ötlet felkerült, amit család mellett simán meg lehet oldani. Bori listáján is vannak ilyen tételek. Az olyan beteg dolgokon kívül, mint “látni egy ki…ott nagy pókot Ausztráliában”, szerepel a sminkelés, fotózás és spanyol nyelv elsajátítása, valamint hőlégballonnal utazni, körbetekerni a Balatont, és indulni egy bikinimodell-versenyen. 😀 (Oké, ez utóbbit már röhögve írtam.) De a többi igenis reális. A könyv rámutat, miképpen lehet az álmokat elérhető célokká alakítani. Természetesen nem várakozással, hogy egyszer csak majd maguktól valóra válnak. Energiát kell belefektetni. Ha nem csinálunk semmit, nem is fog történni semmi, ez elég világos. De azzal, hogy papírra vetjük, egy lépéssel közelebb kerülünk a tettekhez.
Ezért az inspirációért már megérte kisgyermekesként is elolvasni ezt a könyvet. Nem irigységet és “bezzeg”-eket váltott ki belőlem, hanem a motivációt, hogy érdemes átgondolni a bugyuta és kevésbé bugyuta kis megvalósítanivalóimat. Ezek által kicsit könnyebb elfogadni a létezést egy masszív felső légúti megbetegedés kellős közepén (is). 🙂