Loptam. Loptam?

Hála a hosszú hétvégének, és annak, hogy a gyermekemtől elkapott megfázásos kórság a négy fal közé kényszerített, kiolvastam egy 862 oldalas könyvet. Hogy mi??? Számomra is döbbenet leírni, de nyilván nem a Háború és béke volt, hanem jóval könnyedebb műfaj, különben nem tudtam volna felmutatni ezt a teljesítményt. Nem érdekel egyébként a mennyiség, itt csak arról volt szó, hogy annyira érdekelt, mi lesz a vége, hogy nem bírtam letenni.

Lesley Pearse: Hit

(Kéretik megfigyelni a fordított arányosságot a cím hossza és az oldalszám között. 😀 )

Először a könyv történetéről. Mármint arról, hogyan jutott eszembe éppen ezt elolvasni. Egészen pontosan két hónappal ezelőtt történt az eset, horvátországi nyaralásunkon. A tengerparti strand felé vezető utat keskeny betonsáv szegélyezte végig, és ahogy haladtunk mellette, egyszer csak kiszúrtam két vaskos könyvet, amint ott hevernek egymás mellett. Gondoltam, biztos valaki otthagyta, amíg elugrik valahová. De a könyvek pár óra múlva is ott voltak, amikor a strandolásból a szállásra sétáltunk vissza. Meg másnap is. Átlapoztam őket, és döbbenten láttam, hogy magyar nyelvű mindkettő. Onnantól elég sokszor eszembe jutottak, vajon miért vannak ott, gazdátlanok-e, mi van, ha magamhoz veszem őket… De én nem vagyok lopós, nem nyúlok hozzájuk!

Két napra rá sötét felhők kezdtek gyülekezni az ég alján, és azonnal tudtam, hogyha még mindig ott vannak azok a könyvek, el fognak ázni, végük lesz. Meg kell tehát mentenem őket! Besötétedett lassan, én pedig felbujtottam a Zuramat, hogy menjünk hát könyvet lopni!… Öööö… megmenteni, na. Csakhogy nem emlékeztem a pontos helyre, sötétben meg egyik irány olyan, mint a másik, így bolyongtunk egy darabig, és majdnem feladtam, mire rájuk leltünk. Eléggé megörültem, sunyin berámoltam őket a hátizsákomba kaján örömmel vegyes bűntudat kíséretében, hiszen könyvmentés oké, de azért ez eltulajdonítás, akárhogy vesszük. Arra gondoltam, ha már napok óta ugyanúgy ott hevernek, nyilván nem kellenek a gazdájuknak, és bár elvonultak a felhők, nagyon is reális esély volt arra, hogy megáznak – ha nem akkor, akkor máskor. Szóval végső soron ez könyvmentés volt. 😀

Egyik Diana Gabaldon: Outlander, másik pedig az említett Pearse-könyv.

Most jött el az ideje, hogy elolvassam az utóbbit. Ez amolyan hirtelen felindulásból elkövetett elolvasás, mert közben egy másik regényben is benne vagyok, csak az több koncentrációt igényel, és belezavarodtam kissé, ezért valahogy nem akaródzott továbbolvasni. Pearse könyve volt az intermezzo. A kávészünet.

Pont olyan is: szórakoztató, izgalmas, nem lehet szabadulni tőle, jól megírt, igazi, felnőtteknek szóló mese. Az írónő valóban jó érzékkel elmesélte ezt a sztorit. Egy nőről szól, Lauráról, aki életfogytiglant kapott legjobb barátnője meggyilkolásáért. Aztán felbukkan egykori szerelme, Stuart, ártatlannak hiszi, és minden követ megmozgat, hogy új bizonyítékot találjon és kiszabadítsa. Közben mindenféle sötét dolgok derülnek ki a nőről, az ember sokszor a homlokához kap, hogy lehet valaki ennyire hülye… de nyilván ez a történet része, ezek nélkül nem élne a dolog. Ebben a terjedelmes szövegben mindennek oka van, de a kiszámíthatóságot megkerülve csavarja ide-oda a szálakat. A titkok végül megoldódnak és nem marad hiányérzete az embernek a végére. Amolyan mosolygósan befejeződős könyv. Egyetlen oldalt sem éreztem feleslegesnek, nem bonyolítja túl, de mint elbeszélő, rendkívüli éleslátással vezet be az összes karakter életébe. Már-már kukkolónak éreztem magam. A szereplők szerethetők, könnyen lehet azonosulni velük, nagyon lehet drukkolni nekik (vagy ellenük). Drámai élethelyzeteket mesél el a regényben, de mégis mindvégig megőrzi azt a könnyedséget, amitől megmarad a szórakoztatás területén. Nekem tetszett.

Ajánlom mindenkinek, aki nem riad vissza egy féltéglának álcázott könyvtől, és pihenni szeretne két komolyabb olvasmány között.