Időhurokba keveredtem

A héten volt egy érdekes esetem, elmesélem.

Úgy beszéltük meg a Zurammal, ezen a hétfői napon hazahoz munka és az ő koncertjük után este kocsival, így lemondtam a biciklizésről, mert nem volt kedvem a sötét éjszakában tekeregni a városban. (Gyermeket a mama rendezte, ő nem részese a történetnek.)

Délutános voltam, tehát 10 órára kellett leérnem a könyvtárba. A rollerezés mellett döntöttem, nagyjából kiszámoltam, hogy legkésőbb 9.30-kor kell elindulnom itthonról, ha be akarok érni időben. Ám a notórius késő-gén aktivizálódott, így esett, hogy 9.35-kor sikerült elhagynom a lakást. Az utcából lefelé gurulva a sejtésből azonnal tudás lett: a roller nagyságrendekkel lassabb, mint a bicikli, tehát mocskosul el fogok késni. Következő gondolat: a szokásos helyijáratunk épp 40-kor ér ide, arra szépen felpattanok, épp be fogok érni. Ebben az ötletben megnyugodva nem a belváros felé kanyarodtam, hanem felfelé a buszmegállóba, ahol közel 10 percet töltöttem el, mire rájöttem, hogy 1. a busz kimaradt, 2. a buszt lekéstem, 3. nem is jön a busz. 9.50 az óra. Annak a biztos tudata, hogy el fogok késni rohadtul, olyan halálos stresszt árasztott szét a szervezetemben, hogy szétmardosta nemcsak az agyamat, de a hónaljamat is… A körülményekhez képest villámgyorsan elindultam a belváros irányába, persze megkaptam minden piros lámpát, megálltam minden buszmegállóban, hátha jön egy helyijárat, ami elvisz akárhová, közben szerencsétlenkedtem a kabátommal, sálammal és az eldőlő rollerrel. Nem volt tehát egyenletes a sebességem.

Azon gondolkodtam, mit fogok beadni a vezetőségnek. Különböző kamudumák jutottam eszembe botrányos forgalomról, dugóról, balesetről, az egészségi állapotomról, a gyerekemről. Mire megtettem az út felét, lemondtam a hazudozás lehetőségéről, egyszerűen csak be akartam vallani, hogy elcsesztem, benéztem, sajnálom, igyekszem, ennyi. Nagyvonalú adatelemzésem után arra jutottam ugyanis, hogy 10.30-nál előbb semmiképpen nem érek be, ha egyáltalán… Azt is elhatároztam, hogy már csak azért sem fogom megnézni a menet közben érintett templomok tornyain az órát. Nekem már úgyis mindegy, nem kell további stressz, ez is épp elég, ami van.

Így, a vesztesek nyugalmával érkeztem meg. A rollert persze előbb be kell vinni a kétkerekűeknek fenntartott raktárba, amihez először a kulcsot kell megszerezni, ehhez pedig elhaladni egy nyitott ajtó előtt, ahol gyakorlatilag minden kolléga ott ült síri csendben egy előadást hallgatva. Levert a víz: sikerült egy értekezletről is elkésnem… Be nem megyek oda, inkább elsunnyogok, nekem most már tényleg mindegy, felmegyek a könyvtárba, legfeljebb zárva lesz, nekem úgyis kaszáltak.

Csoda: nyitva volt. Ott találtam az egyik kollégát, aki síkideg volt a kasszaösszesítéstől, nem nagyon figyelt rám, pedig kis híján az infarktus szélén járva léptem be az ajtón. Csak annyit bírtam kinyögni, hogy “bzzzzmeeeg”, de ilyesmi juthatott eszébe neki is az aktuális munkája miatt, így valószínű a két gondolat kioltotta egymást, mert nem sok ügyet vetett rám.

Ekkor döntöttem a fejem fölött lévő óra megtekintése mellett. 10 óra 10 percet mutatott… Az nem lehet. Tuti késik. Előkotortam a telefont, azon is 10.10 volt. Elhagyta a szájamat még egy szétlapított “bzmeg”, aztán elhúztam lepakolni, és közben teljes döbbenettel filozofáltam azon, vajon ez hogyan történhetett? 9.50-kor indultam a város széléről, ami azt jelenti, hogy a 6 kilométeres utat mindössze 20 perc alatt teljesítettem, ami lehetetlen. Ha biciklivel hajtok, mint a vadááálat, és minden zöldet elkapok, úgy van meg a kb. 20 perc, de akkor már nagyon jó vagyok. Tekintve a rolleres utam hektikusságát, egyetlen ésszerű magyarázatot találtam: időhurokba keveredtem.

Ezen a ponton ajánlanám (saját magamnak is) Stephen Hawking: Az idő rövid története című könyvét, hátha sikerül megvilágosodni a segítségével.

Aztán egy barátommal beszélgetve kiderült, hogy ő is átélt már hasonlót busz érkezésével kapcsolatban, sőt, vannak ilyen sztorik máshonnan is. Hát komolyan nem tudom. Nem vagyok egy misztifikálós fajta, és lehet, csak beképzeltem a saját késve indulásomat, a busz azért nem jött, mert hiedelmemmel ellentétben túl korán voltam ott, szóval bármibe lehet bármit belemagyarázni. Mindenesetre jobban esik a lelkemnek úgy felfogni, hogy a jó Isten oldalba bökte a tér-idő kontinuumot, hogy ez a szerencsétlen hülye ne késsen el annyira nagyon. Az az értekezlet meg nem értekezlet volt, csak egy engem nem érintő megbeszélés, amin a vezetőség is részt vett, így a könyvtárban egyedül levő síkideg kollégán kívül senki nem volt tanúja a 10 perces elkésésnek, tehát nem kellett töredelmesen vallanom, a kamuzásról nem is beszélve.

Szóval megúsztam a dolgot.

Soha többé nem indulok késve! 😀