King, a király

King, a király

2018-10-06 0 By Reni

Még középiskolás voltam, amikor elolvastam Stephen Kingtől az Állattemetőt. Ez elég nagy hiba volt akkor, egy hétig nem tudtam rendesen aludni utána. Szóval nem gyerekeknek való. 🙂 Említettem nemrég, hogy a könyvtárban rám erőszakolta magát Az írásról című könyve, úgyhogy félretéve a kamaszkori traumát és előítéletet, kiolvastam, majd hozzácsaptam legelső regényét, a Carriet, csak hogy megsejtsem, miről van szó. Érett fejjel azért más egy King-féle horrorsztori.

Ilyen remek gondolatai (vagy inkább tapasztalatai) vannak az írással kapcsolatban:

“Akkor most tisztázzunk valamit, jó? Nem létezik Ötletek Szemétládája, Meseközpont, Titkos Bestsellerek Szigete; a jó sztorik ötletei látszólag szó szerint a semmiből jönnek, egyenesen az üres égből vitorláznak alá: két különálló ötlet találkozik, és valami új jön létre a nap alatt. Az embernek nem az a dolga, hogy ráleljen ezekre az ötletekre, hanem hogy fölismerje őket, amikor előbukkannak.” 35. o.

“Amikor leírod a történetet, magadnak mondod el – folytatta. – Amikor újraírod, akkor a legfőbb dolgod, hogy kihúzz belőle mindent, ami nem tartozik hozzá.” 56. o.

“Ha valaki író akar lenni, mindenekelőtt két dolgot kell tennie; olvasson sokat, és írjon sokat. Tudomásom szerint ezt a két tennivalót nem lehet kikerülni, nincs királyi út.” 143. o.

“A tehetség értelmetlenné teszi a gyakorlás egész fogalmát. Ha találunk valamit, amihez tehetségünk van, azt addig csináljuk (akármi legyen is), amíg az ujjunk vérezni kezd, vagy kiesik a szemünk. Még ha senki sem figyel oda (vagy olvas, vagy néz), akkor is bravúr lesz minden fellépés, mert önt, mint teremtőt, megajándékozza a boldogsággal, sőt, talán az elragadtatással is. Ez ugyanúgy érvényes az olvasásra meg az írásra, mint a hangszeres játékra, a baseballra, vagy arra, ha az ember tíz másodperc alatt futja a száz métert.” 148. o.

Az írásról személyes hangvételű önéletrajzi és saját-módszertani mű, amelyben King vall az életéről, küzdelmeiről és arról, hogyan dolgozik ő. A könyv első részében életének azon epizódjait veszi sorra, amelyek hatással voltak írói pályájára. Tizenévesen tucatjával küldözgette az írásait lapoknak a megjelenés reményében, az elutasító leveleket pedig a szobájában egy szögre felakasztva gyűjtögette. De nem adta fel soha. Akárhány elutasítást kapott, újra meg újra leült az írógép elé.

Első regénye a Carrie, amit szűkös bérlakásuk mosdójában tákolt össze, de az első pár oldal után kihajította a szemetesbe. A felesége kukázta ki, és biztatta a folytatásra. A regényt aztán megvette egy kiadó 1974-ben, és innen felfelé ível King pályája. (Egyébként felesége, Tabitha King, és három gyermeke közül kettő, Joe Hill és Owen King is író.) Azóta majdnem minden évben kiad egy vagy több regényt, hatalmas tehát az életmű. Az írásról-t 1999-ben befejezte be, abban az évben, amikor majdnem halálra gázolta egy kisteherautó.

Carrie White a gúnyolódások célpontja a középiskolában. Esetlen, igénytelen, ódivatú. Egy tornaóra utáni zuhanyzás alkalmával, amikor először menstruál, és fogalma sincs arról, mi történik vele, teljesen kiborul osztálytársai őrjöngő csúfolódásától. A sokk kiváltja telekinetikus képességét, azt, hogy akaraterejével tárgyakat tud mozgatni. Szembeszegül megszállottan vallásos anyjával, természetfölötti képessége egyre nagyobb méreteket ölt, és végül hatalmas katasztrófába torkollik az egész történet.

Ez a regény alapvetően nem tetszett nekem. Eltúlzottnak éreztem minden mozzanatát, a főhős valóságtól elrugaszkodott ábrázolású anyját, és úgy általában véve az egész történetet. Kívül maradtam, senkivel sem tudtam azonosulni, de még csak elmarasztalást sem éreztem. Az ötlet, a sztori összeállítása, az írói megoldás és a kreativitás viszont csillagos ötös. Egy telekinézissel foglalkozó könyv oldalai, jegyzőkönyvek, tanúvallomások, az érintettek személyes elbeszéléseinek részletei a történetbe ágyazva magyarázatot adnak, és élettel töltik meg a művet. Első kiadott regénynek zseniális, és nem bánom a rászánt időt. Fogok még Kingtől olvasni.