Ultrahang
Péntek kora reggel volt, amikor megérkeztem a kórházba. Vagyis, az épületébe. Ott volt a szakrendelés. Várandósgondozás, nőgyógyászat, ultrahang, nst, ilyenek. 12 hetes voltam, a kötelező ultrahangra mentem. Rengetegen vártak, nekem már nem jutott ülőhely. A levegőtlen, modernül lepukkant, neonfénnyel megvilágított szűk folyosón sűrű egymásutánban sorakoztak a fémrúddal összekötött műanyag székek. Rajtam kívül álltak még vagy húszan, de lehet, hogy többen, nem tudtam megítélni. Csak a kétségbeesést éreztem egyre erősebben, hogy valószínűleg a fél napot itt fogom eltölteni tétlenül, a soromra várva.
Az ájulásközeli állapotok végigkísérték ezt a közel három hónapot, és már megtanultam, mik a kiváltó okok. Levegőtlen helyiség, túl sok ember, túl nagy zaj, túl éles fény, idegen és utálatos szagok, és olyan hely, ahol nem akarok lenni. Ha ezek közül akár egy is fennállt, de úgy, hogy előreláthatólag nem tudok szabadulni tőle, akkor a testem elintézte, hogy kilépjek a szituációból. Gyorsuló szívverés, szapora légzés, a perifériás látómezőből előkúszó fekete-fehér, villódzó pontok, amik sűrűsödve, ködszerűen hömpölyögnek egyre beljebb, míg végül elzárják a fény útját. Tompuló hangok, gyengülő végtagok. Többre persze nem lehet emlékezni, csak tankönyvekből, mások elbeszéléseiből tudja az ember, milyen az elájulás. Nem vártam meg, hogy bekövetkezzen. Az első jelre kimentem az épületből, friss, hűvös levegő kellett. Október volt, a bejárat előtt a kocsifeljáró betonperemére ültem a kornyadozó virágok közé, és arccal az őszi szellő irányába fordultam. Mindjárt jobb volt. Elfeledkeztem arról, hol vagyok. Ahogy visszatért belém az élet, feszíteni kezdett a gondolat, hogy lehet, közben behívtak.
Visszamentem a váróba, épp akadt egy hely, fiatal pár mellé ültem le. Csinos lány színes ruhában, világosszőke, copfos hajú fiú bolyhos szakállal. Nem lehettek többek 20 évesnél. A lány kezében papír, felém lógatta, nem tudtam nem oda nézni. Abortuszra vártak. Erősen az ajkamba haraptam, nehogy elkezdjek sírni. Magamra szóltam, mintha a saját anyám lennék, hiszen semmi közöm az ő életükhöz, de mégis, a dátumból ítélve kb. egyszerre szülnénk ezzel a lánnyal, persze nem fogunk, és lehet, jobb is így, vagy nem tudom… Elindultak megint a villódzó pontok a szemem sarkából, ki kellett mennem az ajtó elé.
– Tutira nem tudok majd leülni… – Már folytak a könnyeim. Francba! Persze, nem volt már hely, mire fél óra múlva megint ott voltam. Megkérdeztem egy várakozót, szólítottak-e már be valakit, a nemleges válaszra megkönnyebbültem.
Kinyílt az ajtó, a mogorva, hányaveti fehér köpenyes asszisztens köré úgy gyűltek a páciensek, mint a macskák a kajástálat tartó gazda lábaihoz. Lengették a cetliket, én is beálltam. Mutattam a laboreredményt, flegmán annyit mondott, nem kell, elvette a beutalót, és már csukódott is az ajtó. Lazult a kör, mindenki visszaállt a helyére. Közel másfél órás várakozás után az én nevem is elhangzott egy másikkal együtt. Semmi információ, csak egy lepedővel elválasztott előtér, rozoga fehér székkel. Még az előző kismama volt benn, nem mertem beljebb menni, tanácstalanul néztünk egymásra a másik nővel. Aztán az asszisztens behívott.
– Jó napot kívánok! – mondtam határozottan, de nem túl nagy hangerővel.
A szintén mogorva férfiorvos fehér hegyomlásként tornyosult az ultrahangkészülék előtt. Mondtam a nevem, nyújtottam a kezem. Így illik, gondoltam, mégis csak két idegen találkozik egy intimnek nevezhető helyzetben. Nem nézett fel, nem válaszolt. Az asszisztens türelmetlenül mutatta, hová helyezkedjek el, majd nekem háttal leült a számítógép elé beírni az adatokat. Az orvos zselét nyomott a hasamra, és matatott rajta a monitort bámulva. A velem szembeni falon a széles képernyőn megláttam a gyermekemet. Picike volt, kivehető a kis feje, lába, keze. Éppen ugrált. Elrugaszkodott és felugrott, elrugaszkodott és felugrott. Ezt csinálta végig.
Megcsörrent az orvos telefonja, felvette, de a szabad kezével tovább matatott a hasamon.
– Igen… Várjanak még. Igen. Hamarosan érkezem. Mondd meg neki, hogy ne csináljon vele semmit…
Hosszan beszélt. A mondatokból töredékek lettek, aztán már nem hallottam. Rajtam felejtette a készülék érzékelőjét, és hol lassabb, hol önkéntelenül gyors mozdulatokkal kavarta rajtam a zselét. Én pedig néztem a kivetítőn azt a piciny csodát, és elérzékenyültem. Az én kicsi babám! Éreztem, ahogy a két fülembe folynak a meleg könnyeim. Nem volt nálam zsebkendő. Rázni kezdett a zokogás, nem én akartam, nem én sírtam, hanem bennem valami, vagy valaki mélyen meghatódott. Az egész lényem. A lábam ujjától az utolsó hajszálam végéig egyetlen hatalmas meghatódott, hangtalan zokogás voltam.
A doki letette a telefont, vizsgálgatta még a picikémet, majd kezembe nyomott egy papírtörlőt anélkül, hogy rám nézett vagy bármit szólt volna. Az asszisztens félig oldalra sandítva odabökte, hogy végeztünk. Felkászálódtam, még mindig sírva. Odavetette a papírt, majd mondta a következő nevet.
Már nem köszöntem.
Kitámolyogtam, pár szánakozó tekintet követett a kijáratig, és újra az arcomba fújt a felszabadító őszi szellő.