Búvárkodás csíra-üzemmódban

Tengernél nyaralunk családilag, Horvátországban. Novi Vinodolski egyébként, három napig tartott, mire megjegyeztem, nem áll rá az agyam a szláv nyelvekre. Imádom a tengert, a színeit, a hangjait, a hangulatát, mindent, ami ezzel kapcsolatos, vagyis az egész tenger-jelenséget. Órákig tudnám bámulni, ahogy fodrozódik a víz, és visszatükrözi a fényeket. Ha elég mereven bámul bele az ember, egészen olyan, mintha a fények lentről jönnének, nem pedig kívülről.

Ami a tengeres tevékenységeket illeti, nem vagyok egy kalandvágyó típus, egyetlen igényem van mindössze: hagyjanak nyugiban. Ez a négy és fél éves, izgága gyermek mellett nem annyira lehetséges, ezért is értékelődik fel annyira. Ha mások vigyáznak rá a közelemben, akkor sem tud kikapcsolni a szervezetem, valami mélyről jövő belső erő akadályoz elszántan a saját nyugalmam kibontakozásában akkor is, ha ez egyébként lehetséges lenne. De azért pár percre mindig sikerül meditatív állapotba kerülnöm, amikor a felnőtt méretű, fánk alakú úszógumimba kapaszkodva hagyom, hogy sodorjanak, forgassanak és ringassanak a hullámok. (Az úszógumi: igen, vettem magamnak, mert a gyermek nyilván nem adja kölcsön a sajátját, és amikor egyszer megkaparintottam – erőszakmentesen, természetesen – rájöttem, mekkora remek találmány ez.) Szóval ennyit tudok, ezt is lehetőleg partközelben, mert rettegek az ismeretlen és fura dolgoktól, amik a víz alján előfordulhatnak. Ha strandolásról van szó, inkább az épített, medencés fürdőkre szavazok, azoknál garantáltan lehet tudni, mi van a fenéken. A tavaktól majdhogynem vakarózom, irritál, hogy nem látom a lábamat, és ki tudja, mibe lépek bele, mi úszik el mellettem, és kerget az őrületbe. Vááá! A tenger különösen veszélyes ilyen szempontból, gyanús és idegen lények tömegének potenciális felbukkanása borzolja a kedélyemet. Én ezt egyszerűen nem bírom idegileg! Volt olyan olaszországi nyaralás évekkel ezelőtt, amikor a bokáig érő vízben a lábam mellett a homokban megmozdult egy picike rák – olyan sprintet nem látott még Európa, azt elmondanám. Nem is mentem többet a vízbe. 😀 A horvát tengerpart viszont sziklás, köves, kavicsos, ide felkészületlenül jönni lábbeli szempontjából igen amatőr húzás. Vettünk szuper vízicipőt, abban nyomulunk, így csak egy fokkal kevésbé ijesztő számomra a tenger alja. Itt a tengerpart jellegéből adódóan sokkal gazdagabb élővilágban. Khm… vízi dögökben… Tehát hátsót lebegtetni csak óvatosan…

Nem úgy, mint a húgomék, akik ránézésre is sokkal inkább vonzódnak az extravaganciához, pedig ők sem tolják túl, épp csak amolyan átlagszinten hozzák a kalandok iránti érdeklődést, aminek megjelenési formája két darab úszószemüveg (búvármaszk), pipával. Már az első napon elúsztak a bójákig (még mindig partközelről beszélünk), ami nekem elképzelhetetlen távolság, a “na én aztán odáig soha!”-kategóriában. Két napig győzködtek, hogy próbáljam ki. Én ugyan nem! – mondtam határozottan, és himbálóztam tovább szigorúan max. három méterre a szárazföldtől. Amikor közölték, hogy nem messze van egy cuki kis polipocska az egyik kő melletti nyílásban meglapulva, átsuhant az agyamon egy halvány gondolat, miszerint talán hanyagolni kellene az áztatást a továbbiakban, amit persze nem váltottam tettre, de a lábaimat feljebb húztam magam alá.

Aztán ma, ahogy a többiek az úszószemüvegben nézelődtek lefelé, egy pillanatra elkértem a Zuramtól, hadd lessek már a polip felé, érdekelt azért, bevallom. És ott volt a kis jószág valóban, tekergette a tapadókorongjait, de nem úszkált, csak bújt a gödrében. A hideg futkosott a hátamon, de a kíváncsiság nagyobb volt. Nem minden nap futok össze ilyen állattal. Aztán átruháztam kényelmi kellékeimet: az úszógumit és a napszemüveget, elkértem a búvárszettet, és megindultam kalandorkodni. Figyeled? 😀

Azt el sem tudtam képzelni, hogy ennyire nehéz, majdnem lehetetlen lefelé úszni a tengerfenék felé. Én már azt éreztem, fejjel lefelé vagyok, haladok is nagy keservesen, míg a kedves családom a felszínen sírva röhögött azon, ahogyan kalimpálok és pucsítok rengeteg testemmel. Némi kínszenvedés után csatlakoztam a vihogáshoz, amiből nehéz kijönni ugyan, de szükséges, különben a búvármaszk eltáncol az ember arcáról, telemegy a pocsék ízű, szemet gyötrő sós vízzel, és akkor lőttek a bámészkodásnak. Rendeztem a vonásaimat, felcsattintottam a cuccost, és úgy döntöttem, körbenézek a víz alatt, mert van ott más is, nem csak a félős polipocska. A két anyag (ti. a víz és a levegő) találkozásánál lejjebb nem küzdöttem magam, de így is olyan látvány fogadott, amit kár lett volna kihagyni. Egy kompletten másik világ! A sziklás partot azon a részen pár kamionnyi apróbb kővel tették emberbarátabbá, ezért nem messze, még a bóják előtt gyakorlatilag egy szakadék kezdődik a víz mélyén. Kövek, kövek, kövek, aztán iszonyat kékség. Az aljára még lelátni az elején, ahol kisebb távolságra egymástól, mint valami kakik, hevernek a tengeri uborkák. Picike halacskák rajban, picivel nagyobb halacskák szólóban, megkergettem őket, mint a gyerekem a főtéren a galambokat. Persze gyorsak voltak, nem akartak szóba állni velem. Hm. Én se állnék szóba magammal. Néha.

Más egyébként nem nagyon volt, ez így elég gyérnek hangzik, de ennél többet nem tudok felmutatni. Beljebb nem merészkedtem, nem akartam, hogy elvigyenek a cápák. Se. Annak is lehet örülni, hogy egyáltalán ezt megléptem ahhoz képest, hogy a partközeli nyugger-élményből nem akartam kimozdulni. Azért komoly búvár nem lesz belőlem, épp azon gondolkodtam, ha választanom lehetne két tanfolyam közül: búvárkodás vagy festés, az ezer százalék, hogy az utóbbiba neveznék be. De azért azt megélni, hogy a vízben lebegve rendesen olyan volt, mintha egy másik világ tetején repülnék… hát az felejthetetlen!