Hirtelen mini-krimi gyakorlásból: Narancsos fény

Van egy nagyon jó könyv, Samu Ágnes: Kreatív írás. Nem “földi halandóknak” íródott, hanem középiskolai magyartanároknak, akik a könyvben leírt feladatok segítségével fejleszthetik a tanulók kreativitását, felkelthetik az érdeklődésüket az írás iránt, megtaníthatják, hogyan kell minőségi szövegeket létrehozni, miközben a diákok gondolkodása és éleslátása is fejlődik. Ha tanár (vagy osztályfőnök) volnék, tuti bevennék az óráim anyagába pár feladatot. A túl sok bemagolandó tényanyag mellett felüdülés a lehetőség, hogy egy ilyen tanári kézikönyv segítségével az alkotás irányába lehet elmozdítani a gyerekeket.

Viszont nem vagyok tanár. Ellenben még a tavasszal végiglapoztam a könyvet, és az egyénileg felhasználható feladatokat szó szerint kijegyzeteltem belőle, hogy aztán a magam szórakoztatására szövegalkossak egy kicsit. 🙂 Ezekből a gyöngyszemekből teszek közzé egy érdekesre sikeredett anyagot.

A feladat lényege, hogy a tankönyvben megadott egy-két mondatos szövegkezdést kellett folytatni kb. 200 szóban kis történetet kerekítve belőle. Több ilyen kezdés volt, belekezdtem az egyikbe. Ez lett végül a lejjebb olvasható szösszenetnek a harmadik fejezete. Az elsőt és a másodikat utána írtam meg szintén egy-egy Samu-kezdést választva. Aztán valahogy továbbgondolódott, így lett belőle ez a mini-krimi. 😀 (A vastagon szedett sor a feladat által megadott kezdés.)

Narancsos fény

1.

Késő ősz volt, korán sötétedett. Odakinn zuhogott az eső. Hirtelen megcsörrent a telefon. Nem mertem felvenni. Ki tudja, ki az? Úgy éreztem, bárkivel beszélek, látja és hallja a gondolataimat. Azokat a gondolatokat, amikről én magam sem akartam tudni. Az illető nem adta fel, kezdett idegesíteni.
– Ki az? – Szóltam a telefonba türelmetlenül.
– Ki lenne? Az anyád. – Szorul a hurok… – Mi bajod van? Történt valami?
– Nem, semmi, minden rendben.
Nem volt kedvem a színészkedéshez, ami amúgy sem ment soha, ha az anyámmal beszéltem. Azonnal tudott rólam mindent, még úgy is, ha nem látta az arcomat.
– Most rohannom kell, beszéljünk később, jó?
Egyedül voltam otthon. Lassan kúszott be a sötétedés, de nem kapcsoltam fel a lámpát. Jól esett a félhomály. Szórakozottan néztem, ahogy a tárgyak egyre inkább belevesznek a színtelenségbe: a komódon sorakozó könyvek, a váza, benne a kornyadozó virágokkal – ki kéne dobni, de most nincs erőm ilyesmivel foglalkozni. Takarítani sem ártana, de minek, úgysem látszik.
Mindjárt hat óra, mennem kell, nem szeretnék elkésni. Egész délután csinos ruhába felöltözve vártam, hogy indulhassak.
Kinéztem az ablakon, az eső elállt. Nem kell esernyőt cipelni. Bevettem négy fájdalomcsillapítót egymás után egy pohár vodkával. Annak legalább nincs íze.
Magamhoz szorítottam a táskámat és kiléptem az ajtón.

2.

Péter visszajött. Ott állt előttem ugyanazzal a fölényes mosollyal az arcán, ahogyan utoljára láttam. A parkban találkoztunk. Hűvös, párás idő volt. A délutáni esőnek nyoma sem volt már, nagyon hirtelen tűntek el a felhők. A nap lement, a maradék sugarak narancssárgára festették a zápor után maradt foszlányokat, rőten világított a fák lombja. Egy lélek sem járt a park elhagyatott ösvényén, pedig a legrövidebb út volt a város másik pontja felé. Drogosok, hajléktalanok tanyáztak errefelé a sűrűben, szóbeszéd keringett a furcsa esetekről, amik állítólag itt történtek. Ezért senki nem mert errefelé járni. Péteren kívül. Mitől is félne?
Gyűlöltem az arcának minden vonását. Előhívta a kiszolgáltatottságot, a félelmet és a tehetetlen dühöt, ami azon a hajnalon beleégett az elmémbe.
– Szia! – Így, ilyen egyszerűen szólított meg, mintha barátok lennénk. Érted, barátok… Nem is tudom, minek lehetne nevezni egy olyan embert, akiben megbíztam és beengedtem a lábaim közé.
Nem láttam egy éve. Nem vágytam rá, hogy beszéljünk. De a kislányom első születésnapján eszembe jutott, hogy talán ideje lenne felvenni vele a kapcsolatot.
– Hogy vagy? – Kérdeztem cinikusan, köszönés nélkül. Nem láttam értelmét udvariaskodni.
– Köszönöm kérdésed, remekül. – Kaján vigyorral kaptam a semmitmondó választ.
– Ez nagyszerű! Tudod, reméltem, szépen alakul a karriered az egy évvel ezelőtti „kis” botlás után! – Kezdtem bepörögni. Azt hiszem, ennél a pontnál áradt szét bennem a gyógyszer és az alkohol bosszúvággyal elkevert elegye. – Feljebb léptél, olvastam az újságban. Akartam gratulációt írni, de végül elmaradt. Személyesen jobb, nem igaz?
– Ezért akartál találkozni velem? – Láttam rajta, hogy nem érti, kezd elbizonytalanodni.
A gátlásosságot, az elvárt normál viselkedést, a másik ember élete iránti tiszteletet és az együttérzés utolsó szikráját is elnyelte a sötétség, ahogy megszűnt a narancsos derengés az ég alján.
Elegánsan magabiztos, nőies mozdulattal a táskámba nyúltam. Mosolyogtam.

3.

Már a napok múlását sem lehetett követni. Egyedül voltam egy sötét, nyirkos cellában. Nem tudom, mióta lehettem ott, főleg azt nem, hogy miért. Nem emlékeztem semmire. Az ajtó kivágódott, és két őr karon fogva kivezetett.
– Megyünk egy kicsit elbeszélgetni. – Mondta az egyik. Egy sötét helyiségbe vittek, ahol csak egy lámpa világított a plafonról mélyen az asztal fölé lógatva. Az asztalnál öltönyös férfi ült, borostás arca érzelemmentes és kemény volt. Ledobtak a székre vele szemben.
– Meséljen.
Nem tudtam megszólalni.
– Mire vár? Felvillantsak néhány részletet? Egy holttest, pisztoly a táskában… Hm?
– Nem emlékszem semmire. – Válaszoltam határozatlanul.
– Ne hazudjon!
– Nem tudom, azt sem tudom, hogyan kerültem ide. – Kezdtem kétségbe esni.
– Behozták. De a két lábán jött. És képzelje, nyitott szemmel! Tehát tudatánál volt. Nekem ne mondja, hogy nem emlékszik!
Tényleg fogalmam sem volt. Szerintem összekevernek valakivel. Az öltönyös folytatta.
– A táskájában volt a fegyver, amivel lelőtte az orvost. Háromszor. A nemi szervét, és kétszer a fejét. – Egyre ingerültebben beszélt. – Nem messze a holttesttől fogtuk el. Kényelmesen sétálgatott, mintha valami délutáni kávézásból tartana hazafelé. Mintha egy gyilkosság a világ legtermészetesebb dolga lenne! Az indítékát akarom tudni!
Kezdett derengeni valami. Egy érzés. Az elégedettség. Ahogy meghúzom a ravaszt, olyasvalaki felé irányítva a fegyvert, akit gyűlölök, és nem csak az embert, hanem azt, amit képvisel. Igen, megvan az a sós íz a számban, amikor céloztam felé, és eldördült. Kívülről látom magam, mintha nem én lettem volna.
– Szerintem összekevernek valakivel. – Szólaltam meg kínlódva.
– Nem keverjük össze senkivel. – Odadobta a sárga sálamat, rajta a vérfoltokkal. – Ismerős ez?
Egyre több részlet jutott eszembe. Ahogy elindulok otthonról, összehúzom a kabátot, mert hűvös van. Ahogy a kórháznál várakozok az út túloldalán, ahogy meglátom… A parkban találkozunk. Nem jár arra senki, esteledik. Narancsos fény van.
Néztem magam elé, és egyre tisztább lett a kép.
– Gyógyszert vettem be. Ittam rá. Bátor akartam lenni. – Mormogtam magam elé, hogy összerakjam, mi történt valójában. Elhallgattam. Sokáig ültünk így csendben. Csak a lámpa sercegett néha, és az öltönyös alatt a szék, ahogy türelmetlenül feszengett.
– Megölte a gyerekemet!… – Szakadt ki belőlem. Az asztalra borultam zokogva. A két őr felráncigált, visszavittek a cellába.

2018. március 20., 25.