Gardaland – Csoportos alkalmazkodási kultúra nyugger típusúaknak
A vegyes korosztály egy csoporton belül elég komoly alkalmazkodási képességet és türelmet kíván az idősebbektől, mivel általában a fiatalok, többnyire a tízen-huszonévesek jóléte kerül előtérbe, ha külföldi, csoportos buszos utazásról van szó. Mer’ a fiatalok hadd szórakozzanak, ha már eljöttünk ide, az ő kedvükért mindent! És ez rendben van egészen addig, amíg nyugalmas életet kedvelő kezdő középkorúként be nem lépsz egy csodás nyári reggelen az agyzsálya egyik ikonikus mediterrán központjába, a Gardalandba, ahol közlik veled, hogy este hat órakor találkozunk a kijáratnál, addig mindenki mehet, amerre lát. Azt sem tudtam, a kezdődő infarktus vagy az idegösszeomlás első tüneteit vegyem komolyabban magamon.
Mégis, mi a jó bánatot csináljak én itt? Értelmesebben is el tudnám tölteni ezt a napot, nem egy vidámparkban, ahol ránézésre is egyike vagyok azoknak, akik erősen megnyomják az átlagéletkort felfelé. (És nem vagyok öreg, ezt hangsúlyoznám!) Közel negyed órás belső vívódás után úgy döntök, leteszem a fegyvert, és megyek az egyik klikkel, akik nagyjából az én évjáratom, és találok köztük olyanokat, akiknek már így az elején tele a hócipőjük az egésszel, majdcsak kihúzzuk estig. Közben fények, színes giccslátványok, zajok, többféle zeneféle több irányból pusztítja tovább az agysejtjeimet.
Az első állomás egy vizes játék: afrikai-trópusi jellegű sodrófolyosó, amin 8-9 személyes, szabadon forgó és úszó kör alakú alkalmatosságba kapaszkodva küzdesz a túlélésért. Amolyan szelídített rafting, de az irányításába nincs beleszólásod. Ha nem leszel nyakig vizes, akkor már nagyon jó vagy. Na, ebbe beülök, gondolván, nem lesz vészes. Nem, a … nem… Az első komolyabbnak érzékelt kanyarnál a gyomrom is tesz egy fordulatot, és erősen keresem a menekülési lehetőséget, ami persze csak a kijáratnál található, így megadom magam ennek a szörnyűségnek. Soha, soha többet! A következő megálló valami nagy sebességgel vízbe zuhanó akármi, ezt természetesen nem vállalom be. Két hasonló gondolkodású társammal több, mint fél óra hosszán át őrizzük a többiek táskáit egy árnyékos padon kornyadozva. Hát nem tudom, melyik a rosszabb… Elhatározom, hogyha visszatérnek, szépen leválok róluk, és keresek egy nyugis bokoralját olvasni meg aludni a túlélés érdekében.
Jönnek vissza. Aszongya egyikük, kisvonat a következő, menjek már, az lassú! Mutogatja a térképen a jelzést, zöld. Három jelzés van: kék a kisgyerekeknek, piros azoknak, akik kedvelik a halálközeli élményeket, zöld a viszonylag nyugis(nak mondott). Mammut nevezetű attrakció, kedvesnek tűnik, beállok velük. Nagy a sor, de megbízhatóan halad, fél óra múlva emelkedünk is a magasba, megsejtem, hogy ez nem az év ötlete, átkozom magamban a galádot, aki erre rávett. Lendül lefelé a szerkezet, olyan sebességgel, hogy nyikkanni nem tudok, magamat hátrafeszítve csendben imádkozom. És mikor azt hinném, hogy vége, elkezd újra emelkedni, ezúttal még magasabbra. Mellettem a kolléga önkívületben üvölt, lehet, nekem is azt kéne, nem nyílik a szám, gúvadok, látom lelki szemeimmel, ahogy szétloccsan a koponyám az egyik sziklán, ha elszabadul a jármű. Mégis sikerül egy darabban letámolyogni erről az izéről, finoman jelzem a csoporttársnak, hogy hazudott, persze nem, ez neki tényleg lassúnak számít. Anyám!… Innentől elzárkózom bármiféle részvételtől, leszek táskaőr, akármi, de engem rá nem vesznek még egy ilyenre. Se. Ők elmennek a piros jelzésű űrhajós zuhanásra, ami kívülről szemlélve is komolyan az életemet követelné, mondom, nincs az az Isten, de pénz se, hogy én erre felüljek.
Ezután ebéd következik, összegyűlik a teljes csapat egymástól függetlenül, sült krumpli és rántott hús a menü, jó vegetáriánus módjára elseftelem kétfelé a husimat egy-egy marék krumpliért, mindenki jól jár, csak kicsit szárazos a történet. A kalandvágyók nem akarnak újra találkozni az ebéddel, így visszafogottabban toljuk tovább a napot, 4D mozizás, lassú csónakból zombikra lövöldözés, kalózos nézelődés, ilyenek. De aztán nem bírnak magukkal, amint irányba helyezkedik a kaja, a bevállalósabbak elindulnak megkeresni a leghajmeresztőbb helyeket, páran viszont, a „slow guys” valami kevésbé megterhelőt keresünk. Farönkök. Ez jó lesz. Vízbe csapódós, szétázós izé ez is, nem baj, melegünk van kegyetlenül, beállunk. Egyikük azt mondja, üvöltsek, sikítsak, akármi, mert kivezeti a feszültséget, jobb úgy, higgyem el. Elhiszem, ordítok, tényleg jobb, bazi nagy megkönnyebbülés, kontrollálatlan röhögés a vége. Kezdek bemelegedni. Nézegetem a farönkös mellett lévő, irdatlan magasságban száguldó, csavarodó, szaltózó hullámvasutat, és megfogalmazódik a csökött agyamban, hogy ezt lehet, kipróbálnám… Nem tudom, mi vezérel, de magammal sodrom az egyik tériszonyost, így hárman, a kalandor kolléga és a két beszari, felmegyünk erre a Shaman-nak nevezett szörnyre. Beszállás előtt még para van, mondom is, hogy olyan érzésem van gyomortájékban, mint amikor államvizsga előtt a soromra vártam, nem vagyok teljesen meggyőződve arról, hogy jó helyen tartózkodom jelenleg. A másik paraarc sincs. Nem baj, csináljuk, ha már akkora volt a szánk, amíg lentről kellett nézni. A szemüvegeket és napszemüveget azért elővigyázatosságból diszkréten kihelyezzük oldalra indulás előtt. Lassú emelkedés, felbukkan a Garda-tó a nagy magasságból, rákészülök életem leghalálosabb élményére, szúúú-szááá, innen csak két út van: vagy megdöglök, vagy kiszállok a végén. Megindul a cucc, artikulálatlan üvöltésbe kezdek, egyre magasabbra tolom a frekvenciát, kétszer átpördül a nap és az egész kóceráj utána még háromszor, bedőlünk mint a jó susnyás a kaszagép alatt, gyakorlatilag egy levegővel sikítom végig az egészet. Aztán már vége is van. Úgy kapaszkodtam a védőpajzsba vagy mi a rosseb az, magamra húztam egészen, alig kapok levegőt, megváltás, amikor kiszállhatunk. Kitántorgunk, sírunk a röhögéstől, hosszú lábú félős nem tud járni, úgy remegnek a térdei, támogatjuk, vihogunk.
Rátalálunk a nyugger szekcióra, akik a szerkezet alatt egy sörpadnál ücsörögve igyekeznek az előző napi elborulás után rehabilitálni magukat. Néznek rám értetlenül, nem így indítottam ezt a napot. Hát nem… Nálam jobban senki nincs rajtam meglepődve. Ezek után felmerül bennem emelni a tétet, de nem lépem meg, ennyi bőven elég volt a komfortzónám elhagyására. Még beállunk egy gyanús pörgetős helyre egy cuki kis házon belül, ami azért kivesz az észből, majd pedig még két kör olyan forgós-gumicsónakos bigyót végignyomunk, amitől az elején a falnak mentem. Most már meg sem érzem, jöhetne egyéb hasonló, de már este hat óra, menni kell…
Hohó… Hová tűnt az idő? Hová tűntek az elveim? És a tér-, sebesség- és forgásiszonyom? Hol van a nyomorú hangulat, amivel a halálba kívántam az egész napot? Hát, gyerekek, nem tudom… Jó kis fordulat volt, én sem számítottam rá. És tudod, mire jöttem rá? A hétköznapi életben napi szinten tudnék torkomszakadtából üvölteni bizonyos hülyeségek miatt, de nem teszem, mert fel sem merül, nem opció, hát gondoljál bele. Ha mégis eszembe jutna, leblokkolna a szociálisan beépített gátlás, hogy mégismitképzeleknemillekezt! De itt, ezen a helyen ez legális, megszokott, már-már elvárt. Add ki a gőzt, ordíts bele a világba, megteheted, és baromi könnyű lesz utána a tested és a lelked is.
Na, ezért volt ez nagyon jó. Végül is. 😀
(Figyelem: a fotó illusztráció a pixabayről, nem készítettem egyetlen fotót sem a Gardalandban ugyanis.)