Tündérrel találkoztam: Schäffer Erzsébet Székesfehérváron

Könyvheti második előadás, amin voltam.

Schäffer Erzsébet.

A nevét hallottam már, de szégyenszemre még semmit nem olvastam tőle. A könyvolvasós-kihívásos csoportban viszont jó szívvel ajánlották főként a legújabb könyvét, aminek ‘Hol vagy?’ a címe. Én pedig éreztem a húzást, hogy meg kell hallgatnom őt, így hát a gyermeket penderítettem a mammához, mert a Zember hosszúnapos+kóruspróbás volt, csak később ért haza, és biciklivel mentem a helyszínre erősen koncentrálva az égiek felé, hogy hagyják az esőt. (Ami több óra múlva este érkezett csak. Ezúton is nagy köszönet ezért a kegyért!)

Az írónő a jó dolgok meglátásáról beszélt saját kis történetein keresztül. Kicsit döcögősen indult az előadás, kétszer csörgött a telefonja, amit felvett. Azt mondod, bárdolatlanság, igaz? Mégis, olyan kedvesen, szeretetteljesen csinálta, hogy ez lenne az utolsó szó, amivel illetném. Azt mondta bocsánatkérések közepette, hogy muszáj volt felvennie, mert az egyik unokája hívta, aki egyébként sosem telefonál. Meg amúgy is, képtelen kinyomni a telefont, mert az olyan negatív.

Egy rohanós átlagember számára fura első pillantásra Schäffer Erzsébet könnyeden röpködő, finom stílusa, gondolkodásmódja. Mert nem ehhez vagyunk hozzászokva. A világ megérett a pusztulásra – gondoljuk egy szörnyű nap után -, annyi rossz dolog történik, ömlik ránk a médiából, az internetről és a saját környezetünkből, hogy alig bírjuk el. Könnyű ebbe a mocsárba beleragadni, és részévé válni a panaszáradatnak. A negatív sodrás fordulatszámát könnyen felvesszük – milyen jólesik egy jót szitkozódni, ugye? Tudom ám, ismerem az érzést, szerintem nem vagyok egyedül.

És akkor jön ez az idősödő hölgy, és olyan gondolatokat varázsol a közönség elé egyszerű, hétköznapi esetekből, hogy könnyeket csalt a szemekbe. Kis híja volt, hogy nem bőgtem be ott helyben, keményen kellett magam tartani, mert ha kibukik belőlem, akkor minden mindegy alapon nem bírom abbahagyni. Friss tapasztalatom alapján a balra biccentett fej sokat segít a sírásvisszatartásban – ebben a pózban láttam csak az előttem lévő fejek miatt az írónőt.

Olyan szituációkról mesélt, amik bárkivel bármelyik napon megeshetnek, és meg is esnek, de többnyire nem vesszük észre. Egy zsúfolt vonatkocsiban egy édesanya megszoptatja a babáját, és ez megoldja az utazók feszültségét. Buszon egy szerelmespár elbeszél egymás mellett, de Erzsébet egy párás ablakra rajzolt szmájlival közbeavatkozik. Szintén buszon egy cigány srác József Attilát szaval neki, miközben egy elegáns kosztümös hölgy feszeng, majd könnyekig meghatódik. Ilyen kis történetek ihletik az írásban. Nem volt másfél órás sem ez a találkozó, de sajnáltam, hogy véget ért, napokig tudnám folyamatosan hallgatni. Akkora lelkesedéssel, és szeretettel beszél a hétköznapi jóról, hogy az ember elfeledkezik a világ általános nyomorúságáról, és rájön, hogy van még remény. Mosolyt csalt az arcokra, olyan ragadós mosolyt, ami aztán még napokig feszült tovább a lelkeken. Tündérlés történt ott.

Csodás aláírást kaptam tőle, kedves, közvetlen gesztussal, pár baráti mondattal, és sosem felejtem el azt a néhány percet, amíg ott álltam mellette.

Schäffer Erzsébetet akarok olvasni, könyveit, Nők Lapjában megjelent cikkeit. Alkalomadtán beveszem magam a könyvtárba, és feltúrom az archívumot.