Nem vagyok művész?
Kiállításmegnyitóra hívtak zenélni egy gitáros barátommal. Munkácsy-díjas festőművésznő tárlata nyílt meg különleges, vegyes és kísérleti technikákkal készült műveiből, hozzájuk saját verseivel. Bámulatos érzékenységű művészet egy olyan embertől, aki nagyon érzi, mit jelent nagy igénnyel kifejezni önmagát.
Hosszabban játszottunk, nem csak egy nyitó- és zárószám voltunk, ahogy az általában a kiállításmegnyitókon lenni szokott, inkább minikoncert-jellegű volt a fellépésünk. Piazzolla, Fauré, Bartók volt a repertoár. Ez a terem, egy tágas, nagy belmagasságú, szépen kialakított, több szintes galéria remek akusztikus tulajdonságokkal, csodásan, de nem túlzó mértékben képes visszhangozni a belerakott kandeszeket (értsd: melléfújás). És én raktam bele párat. Nem sokat, remélhetőleg nem is emlékezeteset – legalábbis erre utal, hogy a művésznő könnyes szemmel jött oda hozzánk megköszönni a közreműködést – tette ezt úgy, hogy egyrészt gyermekkorában hat évig fuvolázott, másrészt ismerte az összes darabot… Szóval vélhetően csak nekem tűnt komolynak az a pár agyi rövidzárlat, amik után mocskos nagy erőfeszítéssel igyekeztem újra belemerülni a zenei flow-ba.
Emmanuel Pahud, az örök rajongással körbevett fuvolaművész mondta vigyorogva egyik mesterkurzusán a tévesztésekről, hogy “shit happens”… (persze, pont ő – gondoltam én -, aki valószínűleg életében nem fújt mellé tán még gyakorlás közben sem). És a valóban nagy bölcsességet, hogy: és mi van akkor, ha félrefújsz? Összeszakad a világ? Megvernek? Kinevetnek? Megkergetnek stb.? Fenéket! Nem fog történni semmi. Szóval ha már ígyis-úgyis kiállsz a színpadra, akkor vesd le magadról ezeket a parákat, és élvezd a zenélést. Mert erről szól.
És most jön a lényeg számomra: engem igazából semmi nem köt. Nem baj, ha azt gondolják, béna vagyok, tehetségtelen, amatőr. Mert valójában műkedvelő zenélgető vagyok, aki a saját szintemen elég sokat megteszek, hogy tartsak bizonyos színvonalat. De engem nem nyomasztanak ilyesféle nyomorúságok, hogy muszáj jónak lennem, mert ez a szakmám. Ha úgy tetszik, következmények nélkül belefér az életembe a gikszer. Persze nem, de mégis. Főleg miután:…
…a galéria igazgatónője azt bírta mondani rólam a megnyitón, hogy fuvolaművész vagyok. Hát… Egyszerre éreztem megtiszteltetést és szégyenkezést. Fuvolaművész lettem egy fellépés erejéig, legalábbis a hallgatóság fejében. Miközben tudtam, hogy ez a cím annál sokkal többet takar, mint amire én valaha képes leszek (hozzáteszem nem a képességeim hiánya miatt, mert meg lehet(ett volna) csinálni ezt a pályát szépen, de nem így alakult az életem, és erről majd írok máskor).
Fuvolaművésznek – egyben zeneművésznek – lenni azt jelenti, azon túl, hogy az ember a zeneakadémiát elvégzi, ahová nem kis teljesítmény bekerülni is, és ahol annyit gyakorolsz, jobbára örömmel, de sokszor kínlódva, hogy a szemed kifolyik, tanulsz zeneelméletet, szolfézst, zongorát, zenetörténetet, egyebet, vizsgázol olyan zeneművekből, amiknek a kottája ránézésre felér egy képzőművészeti alkotással…, azt jelenti, hogy ez a hivatásod, zenélsz naphosszat akármilyen formában… Én csináltam ezt, de csak pár évig konzis szinten, zeneművészeti szakközépiskolában. Tudom, mi az a többlet, amit a zeneművésszé avató egyetemi diploma adhat. Ha a fenti kuszaságot egyszerűen akarom megfogalmazni, akkor elég annyi, hogy fuvolaművész alsó hangon az, akinek zeneakadémiai diplomája van.
Nekem nincs, és nem is lesz. Én nem vagyok művész. Csak egy napi nyolc órában irodában kuporgó valaki, aki szeret zenélni, a maradék idejében próbál bezsúfolni némi gyakorlást és kész. Ez az igazság. Bár hízelgőek az igazgatónő szavai, mégis a megtévesztés van bennük. Odarakom a kandeszt, ami az én szintemen belefér, de művészember ilyet nem csinál már csak a rutin meg a koncentrálóképesség miatt sem, és az emberek azt hiszik, ilyen egy művész. És ezzel máris degradáltam az akadémiai diplomát… Nem beszélve az idegről, amit belém rak egy ilyen kijelentés, hogy most aztán illene megfelelni ennek a képnek.
Hát, tulajdonképpen csak ennyi bajom van ezzel…