Szerelmi nyammogás, letehetetlen két kötetben – Glattauer for president

Amikor kiderült számomra, hogy Daniel Glattauer osztrák író, és Gyógyír északi szélre című regénye megvan eredetiben a könyvtárban, arra gondoltam, miért ne? Miért ne olvashatnám el németül? Végre használatba venném a nyelvtudást, minek tanultam különben évekig? Tesztnek sem utolsó, vajon mennyit ér.

Így aztán magamhoz vettem Gut gegen Nordwind című eredetijét, és kb. három nap alatt kiolvastam. Azt hittem, több lesz. Lassan kezdtem, érthető módon, aztán begyorsultam, ahogy hozzászokott az agyam az idegen nyelvhez, majd pedig olyan tempóban haladtam vele, mintha magyarul olvasnék. Párhuzamosan néha belekukkantottam a fordításba, olyan helyeken, ahol bizonytalan voltam – mint kiderült, alaptalanul -, és ahol érdekelt, hogyan oldotta meg a nyelvi bravúrt a fordító. De aztán elhagytam ezt is, mert rájöttem, hogy meglehetősen király vagyok németből, hahaha. 😀 Persze, voltak szavak, kifejezések, amiket nem ismertem, de iszonyúan lusta voltam utánuk nézni, így rábíztam magam a megérzéseimre. Összességében 96-97%-ra tippelem azt, amennyire értettem.

Nagyon bénán ér véget a könyv, mert van második része. Folytatásért sikít az egész, vele együtt az én lelkivilágom is, így azonnal rávetettem (volna) magam a második részre, ami Hetedik hullám címmel jelent meg magyarul. Viszont nálunk a könyvtárban nincs meg az eredeti, az Alle sieben Wellen, így máshonnan szereztem be. Várni kellett. Ez volt a legrosszabb, a várakozás, mert majd’ meghaltam, hogy tudjam, mi lesz ezzel a két szerencsétlennel. Igazából kiadhatták volna egyben a könyvet – könnyebb lenne beszerezni -, mivel csak az első részt olvasni kb. semmi értelme. A második rész is három nap volt, egyébként.

Egy csodadolog számomra németül olvasni! Felpiszkálja azt az agyi területet, ahol ez a nyelv szunnyadozik, egymagában, elfeledetten szomorkodva. Glattauer két könyve, a Gut gegen Nordwind (Gyógyír északi szélre) és folytatása, az Alle sieben Wellen (A hetedik hullám) gyengéden megsimogatja a kis buksiját. 😁 Ajánlom ezt a két könyvet azoknak, akik csípik két, egymásba szerelmes ember parttalan lelki tusáját végeláthatatlan levelezés formájában. Nekem tetszik. 🙂

És akkor, a hosszú személyes (nem kevés önfényezést is tartalmazó 😀 ) bevezető után rátérnék a lényegre.
Glattauer két könyve műfajilag levélregény. Itt két ember levelezéséről van szó. Röviden össze lehet foglalni a lényeget: Emmi Rothner vissza akar mondani egy magazinelőfizetést, de félremegy az e-mailje egy bizonyos Leo Leikének, akivel aztán elkezdenek levelezni. Ebből a levélváltásból áll a regény. Aztán jól egymásba szeretnek, tervezik a személyes találkozást. És két köteten keresztül szenvednek egymáson, mert Emminek férje, családja van, és nem akarja őket elhagyni, Leo meg igyekszik emiatt más nőkkel kapcsolatot létesíteni. Vajon milyen sikerrel? Aztán a végén… találkoznak valaha személyesen? Összejönnek végül? És nem fogok rá célozni sem, mert ha szeretnéd elolvasni a könyveket, akkor nem szép dolog elszpojlereznem, mert pont a két utóbbi kérdés teszi izgalmassá, letehetetlenné őket.

Van két ember. Emmi, a hektikus, temperamentumos, végtelenül cinikus, minden mondatot kiforgató, a külsőségekre nagy hangsúlyt helyező megmondóember, aki egyfajta írásos lelkiismereteként e-mailben osztogatja a szerencsétlen pasit. Leo, ez a nyugodt, kiegyensúlyozott, kissé fásult és szomorkás, intelligens és érzékeny nyelvészprofesszor pedig bénázik, és ha túl sok bort iszik, össze-vissza ír mindent, és őszinteségi rohamot kap. Ezek ketten egyre sűrűbb és szenvedélyesebb levelezésbe merülnek, és bizarr módon úgy szeretnek egymásba, hogy nem tudják, hogyan néz ki, milyen a másik. Na, vajon találkoznak-e? És ha igen, nem csalódnak-e? Ha igen, hogyan tovább? Ha nem, mi lesz velük?

A helyenként már irritálóvá váló kínszenvedésük ellenére ezek miatt egyszerűen képtelenség letenni a könyve(ke)t, mert annyira akarja tudni az ember, hogy mi lesz végül. Nálam meg persze az a hihetetlen élvezet is közrejátszott, hogy végre saját szolgálatomba állítottam az agyamnak egy ki nem használt részét, ami a német nyelvtudás porosodó kis lakosztálya. Pillanatnyilag nem tudom eldönteni, akkor is ilyen nagy élmény lett volna-e számomra ez a regény, ha a fordítást olvasom. Glattauer nagyon profin helyezkedik bele mindkét szereplője lelkivilágába, és rendkívül ügyesen bújik hol Emmi, hol Leo e-mailjébe.

Nekem amúgy egyértelműen Leo volt a szimpatikusabb. Emmi elég karcosan csíp bele állandóan, a cinikussága és szócséplése már-már a bunkóság határát súrolja. Mázlija, hogy a pasas totál beleszeret. 😀 De alapvetően amolyan ‘a jó Isten is egymásnak teremtette őket’-érzése van az embernek. Szívszorítóan lehet nekik drukkolni.

A levelezés folyama és végül a történet kimenetele nem lehet másként. Sokszor gondoltam arra, hogy helyenként rengeteg időt és karaktert megspórolhatott volna az író, ha rövidebbre veszi a tépelődéseket, de mi értelme egy konfliktus nélküli sztorinak? Nem lenne értelme a regénynek, ha csak annyi lenne benne, hogy elkezdenek levelezni, aztán találkoznak minden huzavona nélkül, egymásba szeretnek, Emmi otthagyja a férjét, és boldogan élnek. Akkor nem lett volna miről írni. Szóval kell bele mindaz, ami benne van.

Aki bírja ezt az eszelős lelki tusát, ezt a szerelmi nyammogást, ami végig ugyanarról a problémáról szól, és nem zavarja ennek a két szerencsétlennek a néhol indokolatlannak tűnő terjengőssége, az olvassa el. Németeseknek németül ajánlom. 😉