Veled minden hely ragyogó – kamaszregény felnőtteknek (is)

Van a kedvenc könyves csoportom, az A “Nincs időm olvasni” kihívás! // 12 hónap 12 könyv, ahol az egyre több tag egyre több olvasmányélményét osztja meg és ajánl könyveket. Végeláthatatlan listát szedtem össze nekik köszönhetően. Ebben a csoportban írta az egyik tag, mennyire jó könyv Jennifer Niven: Veled minden hely ragyogó c. regénye. Ha kapok egy jó ajánlást, első dolgom a moly.hu-n utánaolvasni az értékeléseknek, majd a könyvtár katalógusában megnézni, megvan-e, benn van-e. Erre a könyvre a gyerekkönyvtárban bukkantam rá. Hoppá… Hogy ez ifjúsági regény… No nem baj, beleolvasok, aztán legfeljebb visszaviszem, ha nem nekem való.

Ifjúsági regény amiatt, hogy két tizenévesről, végzős középiskolásról szól. Egy nagyon szívbemarkoló, szépséges kis szerelem két olyan ember között, akik a maguk tragédiáit hordozzák teherként, és segítenek egymásnak megszabadulni a traumáktól. Vagyis inkább, próbálkoznak.

Violet nővére nem egészen egy éve halt meg autóbalesetben, és a lány saját magát hibáztatja, mert ő akart a végzetes útvonalon menni. Magába zárkózik, kilép a pomponlányok csapatából, alig barátkozik valakivel, képtelen autóba ülni, és bár szenvedélyesen szeret írni (nővérével közösen netes magazint szerkesztettek), képtelen fogalmazni. Végső kétségbeesésében felmegy az iskola óratornyába, hogy onnan leugorjon és véget vessen a szenvedéseinek. Itt találkozik Finchcsel, aki szintén a torony párkányáról néz lefelé. A fiú segít neki visszamászni a peremről. Finch az iskola fekete báránya, a gúnyolódások és kirekesztés célpontja, csak azért, mert furának vélik a többiek, nem olyan, mint ők. Sajátos stílusa van, gitározik, énekel, dalszövegeket ír, végtelenül temperamentumos, érzékeny, hajlamos bajba kerülni, emiatt már csak egy dobása van és kicsapják az iskolából. Állandóan az öngyilkosságon jár az esze. A toronyban azonban beleszeret Violetbe, és onnantól kezdve azon van, hogy megkedveltesse magát a lánnyal, és segítsen neki kimozdulni a helyzetéből. Egy földrajzórai projekt kapcsán (felfedezőkörutak a saját környezetükben) közel kerülnek egymáshoz, és lassan kibontakozik kapcsolatuk. Azonban ahogy Violet egyre inkább kikeveredik a traumájából, úgy kerül Finch egyre mélyebbre. Ha ennél többet szövegelek, az már spoiler, úgyhogy itt megállok.

A történet Violet és Finch egymást váltó egyes szám első személyű elbeszéléseiből áll össze. Nincsenek időbeni ugrások és átfedések, probléma nélkül halad a cselekmény, jól érthető a két főszereplő elmondásaiból. A szerző nagyon finoman és érzékenyen közelíti őket egymáshoz, az olvasó a lelkükből szemléli kapcsolatuk alakulását. Átlátható cselekedeteik motivációja, így könnyű a helyükbe képzelni magunkat, és drukkolni nekik. Finch és Violet is rendkívül szimpatikus, azonnal megszerethetők. Óriási tehetségek, lehetőségek szunnyadnak bennük, igazán előttük az egész élet, hogy bárkivé váljanak és megvalósítsák álmaikat. És mindez egy pillanat alatt összeroppanhat a mélyen bennük lappangó traumák miatt.

Vajon mennyi lelki sérülést bír el egy ember? Lehetséges-e feldolgozni a szeretteink halálát? Lehetséges-e megmenteni – saját magától – azt, akit a legjobban szeretünk? Meddig terjed a bűntudat? Milyen szerepe van a szülőknek a tragikus sorsok alakulásában? Nagyon súlyos kérdések, jócskán túlmutatnak azon, amit egy szimpla ifjúsági regény hivatott lenne tárgyalni. Nagyon jól megírt, dinamikus szöveg, tele szívvel, lélekkel. És ez nem véletlen. Violet maga az írónő…

Amit nagyon szeretek még benne, hogy nem követte el azt a hibát (hozzáteszem: számomra hibát), hogy a szexualitást közszemlére tegye. Diszkréten kivonul a szobából, amikor a fiatalok egymásra találnak. Nem redukálja a kapcsolatukat az ösztönök szintjére. Tudom, mi történik, de nem érzem magam kukkolónak. Egészen biztosan köze van a dolognak ahhoz, hogy ifjúsági regényben nyilván nem feszegetjük ezeket a határokat, de én ezért most különösen hálás voltam. Amúgy ennek a témának, ti. szex az irodalomban, külön bejegyzést fogok szentelni, mert van még mondanivalóm róla. No, lapozzunk!

Ez egy fájdalmasan szép írás. A szerző utószavát nem számolva 420 oldal, ami nem kevés, bár a fejezetek feliratai fél oldalakat visznek el. (De nem álltam neki megszámolni, nettó hány oldalról beszélünk.) Egy nap alatt olvastam ki. Na jó, két nap volt, de 24 órán belül, ezért nevezzük egy napnak. Nem lehet letenni. Gyökeret ereszt az ember lényébe. Éjfél előtt végeztem az olvasással, és – soha az életben nem történt velem ilyen – hajnali fél ötig teljesen éber voltam, nem tudtam aludni. Furamód azonban nem a könyvön agyaltam, még csak nem is lelkiztem, inkább technikai dolgok cikáztak a fejemben össze-vissza, de alvásképtelenné váltam. És a gyakorlatias gondolatok közé a regénnyel kapcsolatos érzelmek keveredtek.

Egy érdekesség. Finch szövegével kezdődik a könyv. Semmi személyleírás nincs róla, mégis azonnal megjelenik lelki szemeim előtt a magas, jóképű, arcába lógó fekete hajú fiú, a tiszta kék szemeivel, altercuccban, jórészt feketében, tornacipőben. Pár fejezettel később kiderül, hogy tényleg így néz ki! Hát honnan tudtam?… Nem tudhattam! Vissza is lapoztam az elejére, hátha mégis van róla leírás, csak kihagyta az agyam, de nincs. Közel áll hozzám Violettel együtt. Művészlelkek, álmodozók, kalandvágyók, szerelmesek. Violet a grafomániájával, és azzal, hogy fuvolázik a fúvószenekarban (megvett kilóra, nyilván 😀 ), Finch a gitárral. Jennifer Niven eltalálta nálam a dolgokat.

Szóval nagyon kedves, szívszorító, mély, tartalmas könyv. Őszintén ajánlom mindenkinek. (Zsepit bekészíteni szintén.)

Kedvenc idézeteim

“Az a gond az emberekkel, hogy általában elfelejtik, hogy többnyire és igazán csak a kis dolgok számítanak. Mindig mindenki el van foglalva, nyüzsög, aztán vár valamire, a kijelölt várakozójában.” 180. oldal

“Kinyitsz egy új dokumentumot, vagy előveszel egy üres papírlapot. Ez olyan, mint a festőnek a vászon. Emlékszel, mit mondott Michelangelo? Hogy a szobor benne van a kőben. Kezdettől fogva benne van, csak le kell fejteni róla a fölösleget. A te szavaid is már ott vannak.” 217. oldal

“…a valóság az, hogy bármit írsz, az megmarad utánad, amikor te már nem vagy.” 283. oldal

“Arra jövök rá, hogy nem az számít, mit hozol el magaddal, hanem, hogy mit hagysz ott magadból.” 418. oldal