The Da Vinci Code
Dan Brown hírhedt és zseniálisan kivitelezett regényét, a Da Vinci-kódot még a tavasszal olvastam.
Egyet mondok: szerelmes lettem a Langdonba. 😀 (A Zuramtól ezúton elnézést kérek, magyarázatképpen annyit tennék hozzá, hogy ez nem ‘olyan’ szerelem, ez irodalmi-nem-tudom-hogyan-fogalmazzak-féle. Szóval nem fogom őtet lecserélni holmi fiktív fickókra (se).) Ja, és ha már a rajongási szerelmetességeknél tartunk, megnéztem a filmet, és a zenéjéért is teljesen meg vagyok veszve. Hans Zimmer írta.
Hallgassátok: Chevaliers de sangreal – ORF Radio Symphony Orchestra Vienna
A következő összegzés egy részét március végén írtam, és van benne SPOILER, előre szólok, hogy aki valamilyen véletlen oknál fogva sem a könyvet, sem a filmet nem ismeri, de szeretné maga felfedezni, az NE olvassa ezt el! 🙂
Nem tudom, hogyan talált meg ez az olvasmány. Amíg otthon voltam táppénzen, megnéztem újra a filmet, aztán már nem emlékszem, honnan jött az ötlet, hogy el akarom olvasni a könyvet, de a sóginak szerencsére megvolt. Én pedig kb. négy nap alatt olvastam ki, ami súlyos rekord ahhoz képest, hogy csigalassan olvasok, és ez a könyv 650 oldalas.
Mély irodalmi műnek nem nevezném, az egészre jellemző egyfajta szájbarágósság, ami lehet, hogy a bárgyúbb rétegek megértését célozza, engem néha irritált, hogy olyan, mintha kicsit hülyének lennék nézve. De aztán nem foglalkoztam vele, mert olyan szinten becsavart a sztori, hogy amikor a végére értem, a boldog megelégedettség mellett megszállt a szomorúság, hogy el kell szakadnom Robert Langdontól. Belezúgtam, ugyanis. 😀 Ez az a jóleső, irodalmilag rajongós szerelem, ami egy jól megírt könyv után bolyong az emberben. Meg persze ott a film, aminek a sztori fő vonalán kívül alig van köze a könyvhöz. Párás szemmel néztem a Tom Hankst, és tudom, hogy nem a színész érdekel, hanem a karakter, akit Brown megalkotott, ő pedig megformált. Az okos, érzékeny, kék szemű professzor úr, a nem múló lelkesedéssel és oltalmazó szeretettel, amivel egyszerre fordul a nagy titok és Sophie felé… Hm… semmire nem vágytam jobban, mint hogy ezek ketten a könyv végére egymásra találjanak! SPOILER: És igeeeeen! Persze a filmben nem, ezt nem is értem. Kevésbé lett volna drámai, ha hagyják őket egymásba szeretni?… A film által kínált kapcsolati szempontból inkább atyáskodó Langdon-képnél jobban tetszik a könyvbéli társ-szerep.
Azt gondolom, hogy Dan Brown egy zseni. Úgy írta meg ezt a 105 fejezetből álló könyvet, ami akkora, mint egy féltégla, hogy nem tudtam letenni… Brown a hatalmas mennyiségű történelmi, művészeti anyagnak a titokzatosságra épülő elemeibe úgy vegyíti bele a fikciót, hogy abból hihető sztori kerekedik. És megtalálja mindenben a kétértelműséget: Sangreal – San Greal – szent grál, Sang Real – királyi vér, az Utolsó vacsora és Mária Magdolna – az ellenkező színű ruhák, egymástól való távolságuk – kehelyforma, penge és kehely – férfi és női ábrázolás – a Lourve piramisa, az alma (apple) mint jelszó – Newton, mint a Sion rend lovagja… Eszelősen kreatív!… Brown eredetileg művészettörténész, és Langdonban azt a főhőst írta meg, aki ő maga lehetne. Nem véletlen, hogy egész sorozata van: Angyalok és démonok, Inferno – csak hogy azokat említsem, amikből Tom Hanks főszereplésével film is készült. (Öt Langdon-könyvet írt, a csúcs a Da Vinci-kód.) A valóságoshoz csak egy kicsi mesét kever, felfűzi egyetlen nagy fiktív szálra, és kész is a mű, amit, ha valaki kedveli az összeesküvés-elméleteket, és nem használja hozzá a kis eszét, azonnal készpénznek vesz. Elég nagy hiba! Meglehetősen nagy port kavart a megjelenésekor, 2003-ban. Támadták sokan, többek között az egyház, és ez érthető, mert nem tünteti fel túl jó színben sem az egyházat, sem az Opus Deit, sőt, teológiai és ténybeli pontatlanságokkal rendesen kiforgatja őket. Ilyen szempontból Brown nagyon érzékeny témába tenyerelt. Bővebben erről itt (wikipédia) és itt (Magyar Kurír) és itt (Opus Dei válasza)
De nem szabad elfelejteni, hogy a könyv műfaja regény, szórakoztató irodalom. Nem lehet tanulmányként olvasni, az írónak nem az a célja, hogy tudást adjon az olvasónak. Ez egy izgalmas, magával ragadó, letehetetlen krimi, és nem több ennél. Azt gondolom, hogy bár veszélyesnek mondják (potenciális agymosás, de minimum bogár a fülbe), ha az ember keresztényként képes elvonatkoztatni, akkor ez egy érdekfeszítő, szórakoztató olvasmány. Ha viszont valaki keményvonalas katolikus és nem bír lazítani, az inkább hagyja. A magam részéről, félretéve az egyházzal és hittel összefüggő gondolatokat, mély csodálattal figyeltem az elmés kitalációk szövevényes hálóját, a történet egymásba csavarodó szálait és módot, ahogyan Brown megírta ezt az egészet. Ha úgy tetszik, az írói leleményesség oldaláról (is) közelítettem a regényhez.
Összehasonlítás a filmmel
Van sok minden, amiket teljesen logikus, hogy a filmből kihagytak, mert két órás helyett lett volna tíz órás film (simán leülnék megnézni), de rengeteg az indokolatlanság. Egy csomó jelenetet, de inkább jelentést meghagyva semmit nem vontak volna le semminek az értékéből, nem beszélve a karakterek megváltoztatásáról.
Nézzünk pár különbséget (ennél tuti sokkal több, most ezek jutnak eszembe):
Logikus:
- A filmből kihagyták a Louvre-ban a tépelődést, hogy menjenek-e vagy sem, és azt a jelenetet, amikor meglepi őket a biztonsági őr.
- A filmben két kriptex helyett csak egy van, ez oké, mert így is megállja a helyét a sztori.
- Teabing kastélyánál az autós sztori is rövidebb.
- A repülőgépről leszállva a könyvben Teabing tiltakozik az ellen, hogy a rendőrség átvizsgálja a gépet.
- Silast nem vetkőztették le minden alkalommal, csak amikor önfenyítést alkalmazott, egyszer. A könyvben többször dobja le a csuhát. (Pl. a templomban, hogy feltörje a kövezetet, de ezt felöltözve is meg lehet csinálni, szóval mindegy.)
Amit nem értek viszont:
- A filmben Collet hadnagy egy eszes vén róka, a könyvben inkább naiv, de sértett, mert mindig Fache árnyékában van, ennek ellenére csupa jó szándék.
- Mintha nem derülne ki, hogyan keveredik az ügybe az Opus Dei és Aringarosa.
- Repülés: nem volt semmilyen úticélmódosítás a könyvben (Zürich szóba sem jött), egyenesen Londonba tartottak.
- A végén a filmben Fache a mentőnél találkozik a püspökkel és a letartóztatás van a levegőben, a könyvben a kórház a helyszín, és Fache még a vatikáni kötvényeket is visszaadja neki.
- A Roslin kápolna alatt a könyvben egy megközelíthetetlen titkos üreg vagy terem van, lezárt falakkal, a filmben lépcső vezet oda és Langdonék le is mennek.
- A Roslinban a könyv szerint az idegenvezető valójában Sophie halottnak hitt bátyja, aki nem messze együtt lakik a szintén halottnak hitt nagyanyjával, aki Sauniere felesége volt. A filmben az derül ki, hogy Sauniere nem is volt Sophie nagyapja. Nem értem, mé…
- Sauniere a film szerint óvta Sophiet, de üvöltözött vele, aztán bentlakáos iskolába küldte. A könyvben erről szó sincs, mindig féltő szeretettel és kedvességgel vette körül, és amikor Angliába ment egyetemre, nagyon aggódott érte.
Alapvetően a könyv sokkal-sokkal jobban tetszett, a filmben viszont életre kel Langdon. És ne feledkezzünk meg a zenéről, ami plusz jelentést adott a filmhez. 🙂