Macskák, müezzin és mindfulness – zenekarral Törökországban
Vigyázat, elképesztően hosszú szöveg, belekezdeni saját felelősségre! 😀
Ezt a naplót a fúvószenekar törökországi útján írtam szeptember 3. és 8. között, szerkesztve adom itt közre. Magam sem gondoltam, hogy ilyen sok lesz, de ahogy írtam, annyi gondolatom támadt, alig fértem el tőlük! És még így is úgy érzem, nem jegyeztem le mindent. Mondjuk nem is lehet. Ott kell lenni ezen az elképesztő helyen, Törökországban, ami egyszerre tud szerelembe ejtő és elborzasztó lenni, de az egészen biztos, hogyha egyszer meglátogatod, mindig visszavágysz. És nincsen magyarázat.
2025. szeptember 3., szerda
1. bejegyzés: a repülőn.
Meglepő frissességgel reagálok az ébresztőre az éjszaka közepén, kellőképpen hangos, ezt nem állítottam be. Megdögönyözöm a macskámat, rám néz kótyagosan, valami nem stimmel az időkkel, ez a hülye nem ilyenkor szokott kelni…
5.15-kor indul a repülőgép Isztambulba, legalább másfél órával előtte ott kell lenni, ahhoz 1.15-kor indulni kell Fehérvárról, és ahhoz legkésőbb 0.30-kor fel kell kelni. Érdemes volt egyáltalán lefeküdni?
Hamar összeszedem magam, bepakolom a maradék cuccot, kaját, és elindulok az éjszakába. Mikro-zarándoklat Hiromiékhoz, alig egy kilométer. Gondoltam, ne jöjjön értem házhoz senki, szét van túrva az utca. Megpusztulok, olyan melegem van, jól esik a hűvös szél, ami elkísér a célállomásig. Zsófi visz minket a reptérre, egyszerre érkezünk, tökéletes az időzítés. Indulás előtt le kell még mennünk a zenesuliba néhány fontos papírért, most derült ki, hogy ott maradtak. Kissé ijedten kapaszkodom a kárpitba, ahogy végighúzunk a forgalommentes városon. Minek ide kávé… Az autópályás sávlezárásokkal és a Dorka keresgélésével járó stressz után kisimult vonásokkal érkezünk meg a reptérre. Gyűlik a csapat, mindenki izgatott, mindenki álmos. Ilyen még nem volt, repül a zenekar! Kézipoggyásszal utazunk, a bőröndöket és nagyobb hangszereket pakolós autóval hozza utánunk egy kisebb csapat; költségkímélésből, kalandvágyból, a bandázás lehetősége miatt, ki tudja. A repülős csomagba csak a kisebb hangszerek kerülnek, fuvola, klarinét, oboa.
Az egész utazás pikantériája, hogy egyelőre semmiről nem tudunk semmit. Valami majd lesz Isztambulban, talán vár ránk egy busz, este valószínűleg megérkezünk Izmitbe a szállásra, ami állítólag kollégium. Feltehetően kapunk vacsorát is. A következő napok programja ennél bizonytalanabb. Ez a körülmény pár napja annyira idegesített, hogy aludni is nehezen sikerült, de tegnap elengedtem. Jelenleg úgysem érdekel más a cicákon kívül, vettem jutifalatot is. Olyan lelkiállapotban vagyok Fódi halála miatt, hogy majdnem visszamondtam az utat, de muszáj volt megértenem, hogyha otthon maradok, az nem hozza őt vissza, engem viszont megfoszt egy nagy élménytől és a levegőváltozás jótékony hatásaitól.
Tehát indulunk az ismeretlenbe, nem baj, majd improvizálunk, hadd szóljon, ez a jazz! Az ilyen üres lapokra, tabula rasára lehet a legjobb sztorikat írni. Kíváncsian várom az élményeket: „pfff, ezt nem láttam jönni” tapasztalásokat, és minden szépséget, jóságot, meg azokat az eseteket, amiket majd utólag mesélünk nevetve. Mert amúgy dögunalom lenne az egész. Úgy meg mi értelme, ugye.
2. bejegyzés: Este, az egész nap végén egy teázóban, ami kerámiabolt is, és ahol nem veszek bögrét, mert kivág a Zember, és nem is fér a bőröndbe.
Ez a nap egyeseknek egyet jelentett a minimális, vagy egyáltalán nem alvással. Mindenki hősiesen bírta az információhiánnyal járó agyzsábát és a hőséget. (Bence megitta a fekete teát és őrül. Kérte, hogy jegyzőkönyvezzem.) A megnyugvást Inci, a kapcsolattartónk és tolmácsunk csatlakozása, és Murat, a helyi szervező és a török busz felbukkanása hozta el a reptéren. Isztambulból végül egyenesen Izmitbe mentünk. Útközben Inci mesélt a török kultúráról, szokásokról. Ez egy teljesen más világ, ez már három éve Edirnében egyértelművé vált. Iszlám világ ez, amit a nemzeti hős, az ország egykori elnöke, Mustafa Kemal Atatürk reformjai formáltak az Oszmán Birodalom széthullása után: latin betűk bevezetése az írásban, gyermekközpontúság, egynejűség, nacionalizmus, európaibb értékrendű felfogás kialakítása. A magyarokat baráti népnek tartják. Ők tulajdonképpen idejöttek hozzánk százötven évre felszabadítani minket és barátkozni. Ki mit tanul az iskolában, ugyebár.
Itt nagyobb léptékek vannak. Isztambul a külvárosaival együtt legalább húszmilliós, Izmitben kb. négyszázezren laknak. Törökország 85 millió lakosú, területe 780 ezer négyzetkilométer. A törököknek 80-100 kilométeres távolságot megtenni annyit jelent, mint nekünk átugrani a legközelebbi településre. Úgyhogy Izmit igazából közel van Isztambulhoz, csak 130 kilométer.
Törökországban nagyon szeretnek ünnepelni, mindennek van ünnepe és minden köré fesztivált szerveznek. Az összes fesztiválnak fontos kelléke a városra jellemző étel, desszert. Edirnében ez a borjúmáj volt, Izmitben pedig a pişmaniye nevű helyi édesség. Színtiszta cukor, hasonlít a vattacukorra, csak sűrűbb, szárazabb, megjelenési formájában fonalgombolyagra, állagában az üveggyapotra hasonlít. Ez mondjuk közelebb áll hozzám, mint a borjúmáj. Tehát a pişmaniye témájú zene- és táncfesztiválra érkeztünk Izmitbe, egyedüli magyar fellépőként. Tervezetten két nappal korábban, hogy legyen időnk felfedezni a környéket, nyaralni, igazából. És mivel a csapvíz fogyasztása nem ajánlott, kellő mennyiségű piát magunkhoz venni, kizárólag megelőző fertőtlenítés céljából (nem). Amúgy nem olyan durva a társaság, legalábbis hosszú pályafutásom során belülről látott más zenekarokhoz képest kifejezetten kulturáltak vagyunk. Ez biztos abból is adódik, hogy a csapat nagy része már a B oldalon, vagy az előtt nem sokkal van, a többiek meg értelmesek. (A kivételeket most ne firtassuk. :D)
Izmitben első utunk egy vendéglőbe vezetett, ahol ebéddel vártak minket. A minden eshetőségre felkészülvén készített szendvicseim (4 darab) szomorúan csoffadtak tovább a táskában. Megpróbálom körülírni, mit kaptunk. Valami lapos kenyérlángosféle zöldséges töltelékkel, fűszeres spenóttal, hagymával, azt hiszem. A többiek kaptak mellé hússal töltött, szintén kenyérfélét, én meg rétestésztára emlékeztető, lapos, túróval töltött négyzeteket. Valami ilyesmi. Akçakoca mancarlı pide (rövid nevén pide, ez a spenótos), çibörek (vagy yarımca, ez a húsos), a harmadikról nincs infó. Nagyon finom volt. Minden étkezéshez jár ayran, ami olyan, mint a hígított, enyhén sós natúr joghurt. Tökéletesen passzol hozzá.
Ebéd után bementünk a belvárosba. Mancs kutya szobra és a pénzváltós kultúra megcsodálása után szétszéledtünk. Sétálóutca, bazársorok, macskák, Atatürk portréi és török zászlók ezerszámra. Rengeteg ember jön-megy, a nők a legváltozatosabb öltözetben vannak a hosszú ruhás fejkendőstől a haskirakós top és farmer kombóig, a férfiak nagyjából ugyanolyanok: farmer, póló, tornacipő. Senki nem foglalkozik a másikkal, nyugodt a hangulat. Barátságosnak és otthonosnak érzem. Bár ezt okozhatja a kultúrsokk, de nem ehhez vagyok szokva. Magyarországon mérgez a feszült közhangulat, az állandó ítélkezés, méregetések. Itt nincs ilyen. Kedélyes mindfulness van, kis „jóvanazúgy” szedettvedettséggel. Tetszik ez nekem, bár garantáltan nem tudnék itt élni, nem bírnák a sváb génjeim.
Ázsia küszöbén vagyunk, az iszlám vallás és Európa hatásának sajátosan értelmezett hagyományos modernségében. Egymást érik a mecsetek, a müezzin (a mecset kántora) naponta ötször énekli az imára hívó szöveget, amit mindenhol hallani. Olyan, mint nálunk a templomi harangozás, csak hosszabb és érdekesebb. Nagyon szeretem a hangulatát. Vasárnap helyett náluk péntek a megszentelendő nap.
A városnézés után a szállásra buszoztunk. Izmit városa körbeveszi a Márvány-tenger csücskét. Magas dombok, hegyek vannak errefelé, amik a tengerbe ereszkednek. A parti részen visszafogott, sík a terület, de a parttól távolodva egészen hajmeresztő emelkedők jönnek. A buszon ülve olyan érzése van az embernek, hogy nemhogy megindul a jármű visszafele, hanem leesik. Ha lenne fagy ezen a vidéken, biztosan nem építik ennyire felfelé a várost. A magaslaton egy kollégiumszerű, több épületből álló komplexum van fákkal és macskákkal. Szívesen elfeküdnék a placc közepén, teleraknám a testem jutifalattal és várnám, hogy beterítsenek a cicák. Aztán mindet zsebre vágnám és hazavinném. Legalább öt cica bóklászott a terület központjának számító étkezdénél. Volt egy fehér, koszos, szemmel láthatóan nagyon beteg kölyök, egyhelyben kuporgott, szívszorító volt ránézni.
Az egyik épület tágas első emelete a miénk a dombtetőn. Több egységből áll a szint. Egy-egy egységben 2-3-4 ágyas szobák vannak, kb. 15 fő befogadására alkalmasak. Tartozik hozzá egy darab, két zuhanyzóval, egy mosdókagylóval és egy vécével ellátott fürdőszoba. És külön helyiségben van egy guggolós budi, úgynevezett török vécé, de ehhez a mi európai seggünk túlságosan civilizált. Érdekesnek ígérkeznek a reggelek… Az első sokk után jött a második: vadiúj ágyneműhuzatot és törölközőket adtak, gyári csomagolásban. Tehát nem voltak mosva. Aztán a harmadik: Janóék a szerb, bolgár, török határokon való veszteglés miatt nem fognak hajnalnál hamarabb ideérni a bőröndökkel. Az izzadt, szagos, lerohadt társaság így a saját levében aludhat, vagy használja a szöszölős és nedvszívásra képtelen törölközőket, majd visszabújik az összegányolódott ruházatába. Nem voltunk túl vidámak. Pár ember hozott fogkefét, fogkrémet, váltásruhát a kézipoggyászban, ők derűsebben fogták fel a dolgot. Én reflexből bevágtam a táskába egy pluszbugyit, melltartót, úgyhogy a tisztálkodás után magam köré tekert sálamban nem zavart már túl sok minden.
Vacsora is volt a szállás elfoglalása után, az ebéd helyszínére mentünk vissza. Így megcsodáltuk a meredély egyetlen előnyét, azt a pazar kilátást, ami a tengerre nyílik, a város túlsó felét a vízen túl, és a mögötte emelkedő hegyeket. Rendesen fotózni persze képtelenség, mert nem adja vissza. Vacsorára hamburger volt a népnek, nekem meg az ebéd inverze: a spenótos pide ismétlés, a rétestésztába sajt került. Enyhe csalódottságomat a sült krumpli és a zöldség kompenzálta. Mert én is hambit ettem volna, vega verzióban.
3. bejegyzés: de lehetne 4. vagy 5. is, mert az előzőt részben a tengerparton írtam, amíg a csapat nagy része strandolt, részben a koleszban az íróasztalnál. Szóval innentől nincs értelme írni, hányadik bejegyzésnél járok.
Szeptember 4., csütörtök
Hajnalban a müezzinre ébredtem, és félálomban hallottam, ahogy a szép vallási ének átmegy a közelben tanyázó kakascsapat disszonáns kukorékolásába. Ennek is van hangulata… Próbáltam megfejteni, vajon hány kakas lehet (3 vagy 4), és arra gondoltam, mennyivel szebbek lennének a szabályos a tercek…
Janóék csapata éjjel 3 órakor érkezett a bőröndökkel. Voltak, akik megvárták őket, nekünk Judittal és Andival a szobában semmi emlékünk a matatásról, csak reggel láttuk, hogy várnak minket az előtér-folyosón a csomagok, mint valami karácsonyi ajándékok. Végre fogmosás!
A szálláskomplexumban eddig csak mi vagyunk, a többi fellépő később érkezik. Így viszonylagos nyugiban és gyorsan hozzájutottunk a reggelihez a kantinban. A törökök a tejeskávé fogalmát nem ismerik, úgyhogy porból 3 az 1-ben jellegű italt kapok, ami meglepően finom, a csokikrémmel töltött leveles tésztás péksütivel együtt. De adtak olívabogyót, vajat, húsféle is választható volt, és járt tea.
Egy kis otthoni adminisztrációs kavarás, a Kréta működésképtelensége és az, hogy még innen is egész nap a telefont bújva kell ügyintéznem, teljesen elvonta a figyelmem előző nap (még fotókat készíteni is elfelejtettem), úgy felidegesített, hogy rettenetes hangulatban voltam reggel. Nem segítette ez a kapcsolódást másokhoz, elvesztem, és a mostani, Fater halála miatti érzékenyebb állapotomban elég erős sírós rohamhoz vezetett a reggeli kellős közepén. Csak úgy jött, és nem tudtam visszafogni. Ki kellett mennem az épületből. Leültem a kinti padra a fák alá, és a cicákkal vigasztalódtam, akik azonnal jöttek dorombolni. Érezték a kis cédák, hogy van nálam macskakaja.
A nap fő programja a strandolás volt, néhányunk számára tengerbámulás. Én nem szeretek strandolni. Azon túl, hogy jelenlegi, problémás fizikai megvalósulásomban kellemetlenül érzem magam fürdőruhában (is), bajom van a nyílt vizekkel, erre kellett rájönnöm az elmúlt években. Ki tudja, mibe lépek bele és milyen vízi élőlények tekerednek rám. Az én profilom a parton sétálás, legfeljebb bokáig a vízben, kagylógyűjtögetés, elmélkedés. Öregszem, az van.
A tengerhez érve a csapat egy része azonnal a kávézóba ment, a többiek a vízbe. Ennek a korosztályi megoszlása tipikus mintát mutat: előbbiek az „öregek”, utóbbiak az ifjak. (A kivételeket most se feszegessük.) Gondoltam, jó alkalom lesz ez egy kis magányos körmölgetésre, de a kávézó tengerre néző udvarán üldögélve két, sokkal érdekesebb elfoglaltság akadt. Egy gyönyörű szürke-fehér, jól szituált, barátságos macska, aki ott tekergett körülöttünk. Szétsimogattuk, kajáltattuk, fotóztuk. A másik pedig Inci, ahogy a török „iszapkávé” zaccából jeleket olvasott ki és „jósolt” a társaságnak. Ez az zaccolvasás jó játék! Inci mellett ültem, mutatta, mit lát. Egy kis fantáziával egész világokat lehet felépíteni. A személyiségi jogok védelmében kiveszem a neveket: D.-nak nemsoká két gyereke lesz, Á. sok várost megismer (én Olaszországot és a feszületet is látni véltem, ergo egy megtérés is benne van), D. erdőn-mezőn éli világát, B.-nak példátlanul nagy férfiassága van, Gy.-nak meg kiegyensúlyozott (khm, unalmas (?)) élete. Csakhogy a legfontosabb konklúziókat rögzítsem. 😀
A visszaútra egy „Magyarország ’90-es évekbeli menetrend szerinti volán járatot” kaptunk, a nagy zötykölődésben elbóbiskoltam, de csak a macskaköves útszakaszig. Kb. egy óra volt az út a tengerpartról. Vacsorára lencsekrémleves volt, nekem a szokásos spenótos pide, mellé csicseriborsós rizs és ayran. Csodálatos volt, de tényleg!
Az esti program városnézés volt, ezúttal sötétedés után. Dáviddal mosdójárattal indítottunk egy nyilvános (és fizetős) vécében, és hát lehet, hogy inkább nem kellett volna. De a szükség nagy úr, és van az a pont, ahol már tökmindegy, csak négy fala legyen. Viszont azt nem láttuk jönni, ami odabent várt. És halkan, némi együttérzéssel jegyzem meg, hogy én jobban jártam, a női vécé kulturáltabb volt – bár ebben az összefüggésben nem biztos, hogy a kultúra szó a legmegfelelőbb. Ez a török stílusú budi. Egy lyuk van a közepén, ami fölé guggolsz. Ha végeztél, a bokamagasságban felszerelt kis csapból megtöltöd a kancsót vízzel és leöblíted. Akkor is hajmeresztő lenne, ha patikatisztaság uralkodna bent. De nem. Valamiféle nedvek fedik a járólapot (nem akarom tudni), koszos cipőnyomokkal. Persze a táskám leejtettem a nagy stresszben. Szerintem életemben olyan villámsebességgel még nem kaptam fel tárgyat a földről, mint akkor. Másik probléma a buggyos nadrág, amivel majdnem felmostam magam körül a teret. Feltűrködtem a szárait, és kínosan ügyeltem arra, nehogy a gravitáció győzzön. A szagokról covid-károsultként nem tudok hitelesen nyilatkozni, de voltak. Amúgy az összes fülke vállalhatatlan volt, végignéztem őket, reménykedve valamiben. Amit a Dávid mesélt a férfivécében uralkodó állapotokról, azt inkább nem írom le. Borzasztó. Azt hiszem, egyelőre ez a tapasztalat számít a mélypontnak, de ugye még itt vagyunk egy darabig. Fél órát ventiláltunk utána röhögve a budi melletti parkban. Odajött két aranyos macska, velük vigasztalódtunk.
Izmit egészen más arcát mutatja este. A sétálóutca fényárban úszik az adventi füzérektől, még hópelyhek is vannak rajta. Gyönyörű egyébként, és teljesen szürreális. Ez egy muszlim ország! Itt nincs karácsony! Itt hó sincs, 5-10 fok van télen. És most nyárutó és 30 fok van…
Szeptember 5., péntek, a fesztivál első napja
Megérkezett a többi együttes, nagy tömeg gyűlt össze a reggelinél. A beteg fehér kiscicához kihívták az állatorvost, megnyugodott a szívem.
Dél körül jöttünk be megint Izmit belvárosába, megnéztük az épülő színpadot az önkormányzat előtti téren, megdöbbenéssel figyeltük, ahogy a színpad lábait celluxra emlékeztető ragasztócsíkokkal rögzítik. Janó elment a bemutatkozó protokollrendezvényre, ahol találkozott a polgármester asszonnyal és a többi együttes vezetőjével, a zenekar pedig újabb két óra szabadprogramot kapott. Páran csatlakoztunk Gyurihoz, aki hangszervadászata körein tegnap felfedezett boltokat mutatott nekünk. A második boltban a barátságos eladó leültetett minket a kanapéra, meghívott teára és kezdődött az örömzene: klarinéttal, dobokkal, furulyával. Onnantól nem kellett már a Google-fordító.
Dáviddal utána nagy nehezen találtunk egy könyvesboltot, ami bazár jelleggel foglalta el egy épület földszintjének hallját. Antikvár könyvek tornyokban, boldog összevisszaságban. Kerestem a könyvet, ami megszólít. Ehelyett a tulajdonos szólított meg, kezében egy könyvvel, amit a figyelmünkbe ajánlott: Atatürk élete képregényes formában. Ő maga a könyv szerkesztője, Şerafettin Ergül. Szelfit kért, és hogy küldjem el a képet a barátjának, Loulou Dedolának, a könyv írójának.
Baráti népek vagyunk, sőt rokonok, török-magyar láv forevör. Kezdem felvenni ezt a szeretetteli, káoszos maşallah-életérzést (csodálat és hála), az ember itt igazán gyakorolhatja az elengedést, minden sarkon ott a „jóvanazúgy”, élünk és élni hagyunk, keblünkre öleljük a világot, de Atatürk, az iszlám és a macskák sérthetetlenek. Imádom. Nem tudnék itt élni, de imádom.
Az ebéd ezúttal az önkormányzat egyik helyiségében volt, kiszállították a hamburgert. Persze az enyémre várni kellett, mert vagy elkeveredett, vagy megette valaki az előző csoportból, vagy nem is volt. Sose fog kiderülni. Murat, a kísérőnk, aki szuperkedves, segítőkész, azt mondta sűrű bocsánatkérések közepette, hogy elugrik, elintézi, 20 perc múlva visszajön. Kb. fél óra múlva hívta a Janót, hogy még negyedóra, majd újabb fél óra után megjelent az ebédemmel: sajtos melegszendvics. Addig én kínomban rámentem a többiek maradék szottyadt krumplijára. Na, ez Törökország. Inşallah (Isten akaratával). És nem tudsz haragudni, mert ez ilyen, ez nem tud másmilyen lenni, mert akkor nem Törökország lenne, hanem mondjuk Németország. Itt ez a filing van, ez életvitel. És közben a csillagokat lehozzák, még ha az ember nem is pont ilyen csillagokra gondolt, de ők ilyet tudnak, és kész.
Az ebédes mizéria miatt nem értünk vissza a szállásra a zenekarok összpróbájára. Két szám van, az Izmir-induló, amit itt mindenki ismer és énekel egyfajta nemzeti dalként, és a török himnusz. A fentiek fényében a mi késésünk senkit nem érdekelt. Gyors fellépősbe öltözés után siettünk vissza a városba a felvonulás kezdőpontjára. Nyolc országból vannak itt együttesek, többek között Ukrajnából és Oroszországból. (A világ jelenlegi politikai-harci helyzetébe nem megyek most bele, de az érzést, amit ennek a három nemzetnek: magyar, orosz, ukrán, a találkozása keltett bennem, hogy tudniillik ez olyan „izé”, mármint nekem személy szerint van szekunder szégyenérzetem, nem hagyhatom megemlítés nélkül.) Törökországból 16 fellépő van, szóval összesen 23 együttes vesz részt a fesztiválon, tánccsoportok, zenekarok. Törökország mellett Bulgária, Kabard- és Balkárföld (Oroszországhoz tartoznak), Montenegró, Magyarország, Románia, Ukrajna, Görögország képviselteti magát.
A fotózkodás után a felvonulás a török himnusszal kezdődött és tisztelgéssel Atatürk emléke előtt. Aztán jó kis megpróbáltatás következett a többi zenekar közelsége miatt. Azt nem lehetett megvárni, hogy befejezzék a fújást és végre mi is játszhassunk, mert ők nem hagyták abba, várhattunk volna az örökkévalóságig. Beszálltunk a kavalkádba a három magyar indulónkkal, Hunyadi, Fejérvári, Szamosmenti. Két oldalról a hallgatóság szinte sorfalat alkotott, telefonokkal videózták a menetet, úgy érezhettük magunkat, mint a pápa a szerdai általános kihallgatásokon.
Janó életében először és vélhetően utoljára úgy döntött, hogy tamburmajorrá változik, és a zenekar előtt a nagy díszes bottal (ún. tamburral vagy karmesterbottal – őszinte leszek, megkérdeztem az AI-t, mert nem nagyon találkoztam ezzel, akárhol vettem részt menetzenében) vezet minket. Jól néz ki a dolog, de rém unalmas lehet csak vinni, lengetni és mosolyogni, miközben a háta mögött a zenekar melózik. Figyelni rá majdnem lehetetlenség: nézzed a kottát (főleg, ha amúgy olvasószemüveg kell, mert nem látsz jól), ne rontsd el a bal-jobb-balt, ne essél orra a járdaszegélyben és forgalomterelőkben, tartsd a sort, és még szólaljon is meg a hangszer. Erre van amúgy egy jó megoldás: megtanulod kívülről az indulókat (hagyjuk). Az utolsó ötven méter egy combos emelkedő volt, stílszerűen a Fejérvárival futottunk be levegő után kapkodva. Nem vagyunk ehhez hozzászokva, mármint a menetzenéhez. Mi nem menetzenekar vagyunk, évente egyszer a majálison végigmegyünk és csináljuk, de alapvetően ülőkoncerteket adunk, ilyen darabjainak vannak. Indulókat kizárólag így játszunk, más fúvószenekarokkal ellentétben, akik ülve is indulóznak. De hát Janó jazz-zenész, nem világa ez, és a zenekar többsége ennek örül. (Én is amúgy.)
Ezután beszédek, örülések, várakozás következett. Egy kóborkutya csatlakozott a tömeghez, elfeküdt köztünk, természetes jelenség. A színpadon két darabot játszottunk: Hidas Frigyes: 2. magyar népdalszvit és a Széki muzsika. Furák voltunk, csakúgy, mint három éve Edirnében, ahová szintén magyar műsort vittünk. Ez komolyzenének minősül. Az előttünk és utánunk következő zenekarok indulót és szórakoztatózenét játszottak, Radetzky-marsch, Rock around the clock, török tánczene, ilyesmik. Csupa olyat, amiket zeneileg nem kihívás előadni és a közönség imádja, bulizene. A mi repertoárunk nem ilyenekből áll, legfeljebb egyet-egyet veszünk elő alkalmakra, felkérésre, mint pl. az amerikai popzene marching bandre, tipikusan a majálison zenéljük ezeket.
Azt viszont nehéz eldöntenem (de talán nem is kell, csak elmélkedem), hogy egy ilyen fesztiválra mit „illik” hozni. Ha beállunk a bulizenesorba, az egyrészt kommersz, másrészt nem mi vagyunk, ha a komolyabb műveket mutatjuk meg, az különleges, változatos, de nem biztos, hogy értik vagy értékelik. Edirnében állítólag szerették ezt a különcködést, furasága ellenére. Szerencsére itt a harmadik darabnak szánt Indiana Jones-válogatásra végül nem volt idő – egy ekkora stílusváltást valószínűleg nem lehet feldolgozni mentálisan. 😀 A színpadon nehezített pályán voltunk. Nem volt elég kottaállvány, így székekből rögtönöztünk, a mikrofonokat fújta a szél, és ránk nyomták a füstgépet meg a fényeket – mert buli van. És akkor mi jövünk a dűvővel meg a kesergővel… A részemről egy fs volt, nem tudok mást mondani. A Hidassal még elvagyok, bár a könyökömön jön ki, de a székit annyira utálom, hogy a szervezetem tiltakozik ellene, amikor erőt veszek magamon, hogy kigyakoroljam azt a pár necces ütemet, ami sosem megy. Én életemben zenét ennyire nem rühelltem, mint ezt, példátlan, magam sem értem. Klarinétszólós, négytételes darab, most a Dávid és a Bobó együtt játszották. Jók voltak, ügyesek voltak, mint mindig, és ami a legfontosabb, és mindig átjön, az, hogy ők ezt tényleg szeretik. Ez a lényeg. Az, hogy én a megnyolcszorozódott fuvolaszólamban mit utálkozok meg maszatolok a háttérben, senkit nem érdekel. (Sokszor még engem se.)
Szeptember 6., szombat, a fesztivál második napja
Előző este sokáig fent voltam. Naplóztam éjjel egyig, ez sem az év ötlete. Reménykedtem, hogy a szomszédos épületekben abbahagyják a bulizást az oroszok meg a románok, másik oldalon a törökök. De nem. A füldugó viszont megoldotta a problémát.
Már a második napon átköltöztem a szomszédos, üres szobába, mert kiderült, hogy sokkal több ágy van, mint ahányan vagyunk. A mi egységünkben hatan vagy heten alszunk, így a rettegett reggeli mosdóhasználat sem bizonyul olyan vészesnek. Azért döntöttem a szobaváltás mellett, mert a lányokkal nagyon különböző az életritmusunk. Én most igénylem, hogy akár későig tudjak írni (ahhoz meg fény kell, ugye), és az is belefér, hogyha korán kelek, akkor folytassam. Zavarni viszont senkit nem akarok.
Hajnalban megérkezett a vihar, amit az időjárás-előrejelzésben jósoltak. Leszakadt az ég, ömlött az eső, volt villámlás-dörgés, a kakasok is elhallgattak egy időre. A reggelihez esőben mentünk le Judittal, nekem van esernyőm. Az összes macska bent bandázott az étkezdében, mindig az újonnan érkezők iránt érdeklődve kaja reményében. Mivel én macskakajával érkeztem, nálam letáboroztak. Zsebre vágnám és hazavinném az egész kompániát, ezt már írtam. Gyógyítanám őket. Többen közülük macskanáthásak, gyulladt a szemük. (Esetleg hozhattam volna szemcseppet is – futott át az agyamon.)
A délelőttöt a szálláson töltöttük, az eső miatt lemondták a teljes mai programot, mivel nincs fedett helyszíne a rendezvénynek. De mi azt már tudjuk, hogy ez nem úgy van. Amit mondanak, az mindig a pillanatnyi helyzetnek megfelelő terv. Ami aztán változik attól függően, ahogy a körülmények változnak. És a körülmények úgy alakultak, hogy délutánra elállt az eső, és bár benne volt a pakliban, hogy újra elered, a fellépések folytatása mellett döntöttek. Úgyhogy buszba be, ebéd lent a városban; a változatosság gyönyörködtet alapon a nép hamburgert kapott (kezdték magukat kellemetlenül érezni), én meg krumplit és pidét. Rossz nem volt, de a jó se ez, így a negyedik napra. Úgy tűnik, nekem minden étkezéshez jár a spenótos pide, mint valami alap kenyérféle.
Utána szállásra vissza, fellépősbe öltözés és állókoncert a belváros közepén. Csak négy indulót játszottunk, a három magyar mellé kakukktojásként bekerült a Thriller is. Jó volt, sokan voltak. Mindig, amikor kiderül, hogy „Macaristan” (ejtsd: „mádzsárisztán”) megörülnek a törökök, széles mosoly meg boldogság van. Imádnak minket, magyarsimogatót tartanak, gyakorlatilag.
A délutáni szabadidőt egy hatalmas, pláza-féle bevásárlóközpontban töltöttük. Nyoma sem volt hányavetiségnek, koszlott épületeknek és berendezésnek, bazárjellegű zsúfoltságnak. Tiszta Nyugat-Európa éles kontraszttal ahhoz képest, amit addig tapasztaltunk. El sem tudtam képzelni, hogy itt ilyen hely is lehet. Bizarr módon a bejáratnál biztonsági kapun kell átmenni csomagok átvilágításával, mint a reptereken. Ez a terrorveszély miatt van, ez itt valós veszély. Nekünk, akik kísérővel érkeztünk, Murattal, elég volt felmutatni a fesztivál belépőkártyáját, amit nyakba akasztósan megkaptunk, és beengedtek minket átvilágítás nélkül.
Első utunk a komplexum végébe vezetett, a hangszerboltba. Semmi különös nem volt ott számomra: néhány műanyag ney (török tradicionális hangszer), fehér színű, szintén műanyag G-klarinét, gitárok, hegedűk, ütőhangszerek, pár kotta, kiegészítők és egy-két névtelen tanulófuvola. A könyvesboltban több időt töltöttünk. Megállapítottam, hogy globális könyves trendek uralkodnak a világban, úgymint az élfestés divatja, a bestsellerszerzők könyveinek fordításai, a borítótervezés stílusa (jórészt az eredeti megjelenés átvételével). Csak egy könyvjelzőt vettem végül.
A vacsora több mint pazar volt. Különutasként a korábbról ismert sajtos rétestésztát, rizst, krumplit, salátát, zsemlét és ayrant kaptam a vöröslencseleves mellé. A többiek gombás pörköltfélét ettek.
Azt említettem már, hogy Törökországban nem javasolt a csapvizet inni, mert nem tudják megfelelően fertőtleníteni a hálózatot, ezért előfordulhatnak benne kórokozók. Még fogmosásra sem javasolják. A vizet két decis, átlátszó műanyag, fóliával lezárt dobozkákban adják, ami elég fura nekünk. És persze van ásványvíz a szokásos fél, másfél literes kiszerelésben, mint mindenhol máshol, csak itt a kupakot külön lehet venni a flakontól. Ez itt a „mutasd meg egyetlen mozdulattal, hogy nem az Európai Unióban vagy!” játék első fordulója. A szállás folyosóján van egy vízautomata, ami gombnyomásra hideg vizet ad. Én ebből két napja töltögetem a flakonomat gyanútlanul, és boldogan konstatálom, hogy így nem termelem a szemetet a műanyag dobozkákkal. Az nem tűnt fel, hogy ezt rajtam kívül más nem csinálja. Janó épp meglátott, azt mondja, tudom-e, hogy ez sima csapvíz? Nem tudom. Kétségbeesve rohanok Incihez, mondjon már valamit, ő itt a Törökország-szakértő. Nevetve mondja, hogy ugyan nem feltétlenül megbízható az az automata, de ha eddig nem lett semmi bajom, ezután már nem is lesz. Nem mindenkinek okoz problémát a csapvíz, inkább az érzékenyebb gyomrúaknak, de elővigyázatosságból nem isszák a törökök sem. Tehát azbesztgyomrom van, viszont innentől kezdve kerülöm a vízadagolót.
Szeptember 7., vasárnap, a fesztivál zárónapja
Az előző éjszaka hasonlóan telt, üvöltöttek és gajdoltak a szomszéd épületekben hajnalig. Leginkább az orosz és/vagy román csapatot hallottuk, ők vannak közel. Bár minket se kell félteni olykor, a társaság pihenésre vágyó tagjai közül többen az idegbaj szélére sodródtak, minimális alvással kénytelenek túlélni. Ezen a ponton mondok hálát magamnak a csodálatos füldugóimért (reklám: Loop). Ezek mindig nálam vannak, gyakran használom őket, mert érzékeny a fülem bizonyos hangokra, pl. a forgalom zajára.
A zenekarból én értem elsőként a reggelihez, 8 óra körül (hivatalosan 9-re van hirdetve nekünk a reggeli). Csokis leveles péksüti, csokikrém és szezámmagos koszorú, kávé volt, és az elmaradhatatlan macskaetetés. Ahogy a többiek leszállingóztak, én lassan felszállingóztam, ez tervszerű volt. Úgy szerettem volna hajmosással szöszölni az egyetlen értékelhető vécét tartalmazó fürdőben, hogy se én ne akadályozzak senkit, és más se sürgessen engem. Gyorsan megmosom a hajam, azzal nincs gond, de nagyon frusztráló, ha várnak rám. Túlságosan átérzem, milyen az ajtó túlfelén szorongatni.
Pakolással és a pakolás fölötti morfondírozással töltöttük a délelőttöt. A zenekarnak holnap még lesz egy napja Isztambulban, este 10.35-kor indul a repülő. Csak a kézipoggyászt visszük magunkkal, Janóék az autóval viszont hajnalban indulnak, és ma este be kell pakolni a bőröndöket. Itt jön a művészet: a sok összevásárolt cucc beférjen a bőröndbe, a kézibe minimális, de szükséges kerüljön, meg amit muszáj (tisztálkodószer, pizsama).
Ebédre a szokásost kapom, krumpli és pide, a többieknek rizs meg pörköltféle van. Bence elhagyja a táskáját, a románok futnak vele utána. Büntetésből az egész zenekart meg kell hívnia baklavára, nyilván poén a dolog, de Bence mégis megteszi, sosem fogjuk elfelejteni a sütiélményt.
„Mocsárkávé” a következő állomás. Edirnében nem mertem megkóstolni, gondoltam, nem nekem való ez a tömény cucc, tej nélkül ráadásul. Azért vállaltam most be, mert Inci jött velünk, és kíváncsi voltam egy játékos zaccolvasásra. Ez a török kávé amúgy annyi, hogy a nagyon finomra, porszerűre őrölt kávét leforrázzák, a zacc leülepszik és lehet fogyasztani. A cukorral együtt főzik fel, és nem szabad megkeverni, különben sose ülepszik le. Meglepően jó íze van, kellemes csalódás volt. A forró csokira emlékeztet, kis túlzással persze. A zaccból Inci kiolvasta, hogy van egy kislányom, aki bizonyos mozgásformát űz, de most valami beárnyékolja a dolgot, pedig szereti. Mondtam neki, hogy ez a tánc lesz, amit ősztől abbahagy, mert péntekre mindig elfárad. A zaccos csészét körbefényképeztem, majd nézegetem, hátha nekem is mond valamit.
A kávézónál összefutottunk a könyvesboltban megismert Şerafettin Ergüllel, régi ismerősként köszöntött minket. Ezután megtekintettük az önkormányzat előtti parkban a 600 éves olajfát és a fesztiválos kirakodóvásárt, aztán egy szállásos ruhacsere után visszabuszoztunk fellépni. Tíz percet játszottunk az esti program nyitóiként a színpadon. Hunyadi, Fejérvári és az Izmir-induló. És ennyi volt az összes fellépésünk.
Nézzük a leltárt. 1 db menetzene a három magyar indulóval, 1 db színpadi műsor (Hidas, Széki), 1 db utcazene indulókkal (három magyar plusz a Thriller), 1 db színpadi 10 perc (Hunyadi, Fejérvári, Izmir). Nehogy kihagyjam, hogy a felvonulás a török himnusszal kezdődött, azt is játszottuk. Tehát összességében nem volt túl nagy műsorunk, csak több kisebb, ismétlődő zenékkel, összesen nettó egy óra legfeljebb. Nyilvánvalóan köze van ennek a helyi szokásokon túl ahhoz, hogy ilyen sok együttes lépett fel, de azért jó lett volna egy komolyabb, önálló koncert, mondjuk egy órás, amiben mindenfélét megmutathattunk volna. De hiányérzetem nincs (vagy inkább elengedtem), mert minden más annyira lekötötte a figyelmem, és végül kaptunk egy nem túl rohanós, nyaralós fesztiválélményt. Murat mindig mondta, „take your time”. Sokszor beszélt velünk angolul, mert rájött, hogy a csapat nagyobb része érti, és így ő is tud gyakorolni. Muratnak ma van a szülinapja, 32 éves lett, úgyhogy reggel meglepetésként eljátszottuk neki a Happy Birthday-t. Nagyon meg volt hatva egész nap. Jó barátság alakult ki a zenekar és közte, szimpatikus, mindig velünk van és megold mindent. Amikor a vegetáriánus hercehurca miatt szabadkoztam neki, azt mondta, hogy itt vendég vagyok, nem pedig probléma.
A napot a bőröndök véglegesítésével és kocsiba rakodásával, és a teljes holdfogyatkozás bámulása közbeni beszélgetéssel zárjuk. Kissé felhős volt az ég, úgyhogy sok mindent a Holdból nem láttunk.
Szeptember 8., hétfő, isztambuli kirándulás, a hazautazás napja
A repülő késő esti indulásáig van fél napunk Isztambulban. A busz az óvárosban tesz ki, ahol minden nagyobb látnivaló egy helyen van. A kék mecsetbe megyünk először, ahol elkap a sírás, látva ezt a szépséget és monumentalitást. Mezítlábas talpam alatt a szőnyeg, közvetlen kapcsolat a szent hellyel. Fölöttem a falfestmények, feliratok és színes ólomüvegek, csillársor. Nem lehet érintetlenül maradni egy ilyen helyen. Rászakad az emberre a saját lélekállapota, mindaz, amivel a napok sodrásában nincs idő foglalkozni. Az elmúlt héten rengeteg élményünk volt, és bejött a számításom, miszerint az idő sűrűsége miatt a török úton valószínűleg le fogok jönni a saját világomról, jó értelemben. De itt rám rúgta az ajtót a valóságom, a Fater miatti veszteségérzésem, az elbukott zarándoklat és az a nagyon erős gondolat, miszerint egy az Isten. Több út vezet ugyanarra a hegycsúcsra, és most erősen olyan átélésem volt, hogy lehet kereszténység vagy iszlám (vagy bármi), végül ugyanarra az Egy-re figyelünk.
A csoport ezután kettévált: egy kisebb része a Hagia Sophia mecsetet akarta megnézni, a többiek pedig megindultak a másik irányba. Velük mentem, nem szerettem volna sorba állni a húzós belépőért a mecsetben. Közben kiderült, hogy étterembe mennek. Ha ezt tudom, lehet, inkább elücsörgök a szökőkútnál macskákat simogatni. De ugye állandóan azt nyomatták, hogy maradjon egyben a csapat. Az étterem egy szűk utcás részen volt a központhoz közel. Itt étkezdék, turistákra szabott helyek sorai vannak félig török, félig európai stílusban, popzenével, ehhez mért árakkal. Kifejezetten drága. Nem voltam éhes, így csak pisztáciás desszertet és tejeskávét kértem, mert itt van tejeskávé. Katmer – így hívják ezt a vékony tésztába sütött pisztáciakrémes süteményt, elképesztő ízélmény. Két macska látta meg bennem a lehetőséget, egy fehér és egy cirmos. Maradt még bőven jutifalat. Tudják ők ezt.
Isztambul szintén tele van cicákkal. A mecsetekben szabadon, boltok kirakataiban, utcai bódék portékái között és éttermek mellé az ő számukra kihelyezett párnán heverésznek önfeledten. A törökök számára a macska rituálisan tiszta állat, a társadalom rétegei közötti kötőelem a róluk való gondoskodás. Nincsenek gazdáik, de nem kóborállatok. Az emberek és az önkormányzatok együtt gondoskodnak róluk, csakúgy, mint a kutyákról, bár a kutyák nem számítanak tisztának. Mohamed próféta a legenda szerint inkább a ruháját vágta el, minthogy felébressze a rajta szundikáló macskáját. Szerintem Törökország egy hatalmas macskás kávézó. És van ennek az egész macskabolondulásnak egy nagyon mélyen otthonos hangulata, ami ebben gyökerezik, a gondoskodásban, a mosolyogva simogatásokban, és ahogy a cicák minden helyzetben képesek békésen szunyókálni.
Az isztambuli kirándulásunk nem volt felhőtlen, erről beszélnem kell. A kellemetlenséget a szervezettség hiánya okozta. Csapatvezető híján ugyanis „az erősebb győz” alapon alakultak a dolgok. Janó előző nap azt mondta, hogy a biztonságos isztambuli tartózkodásért és az idő kihasználásáért Inci felel, a zenekar belső ügyeiért (reptéri dokumentumok, népszámlálás) a Kata. De valahogy nem megfelelően mehetett át az infó, mert a csapatban állítólag már este valami szervezkedés történt, és reggel a megbeszélt indulást késleltetve ingerült beszélgetések és találgatások zajlottak, érezni lehetett, hogy nem stimmel valami, Inci pedig látványosan hátrébb lépett kettőt a káoszból. A hangadók erősödtek dolgokért: ide menjünk, oda ne menjünk, ezzel menjünk, azzal ne menjünk, majd így lesz, majd úgy nem lesz, blablabla. Agresszív kotkodácsolás – ez az, amit hallottam. De szervezés-vezetés az nem volt.
Nem vagyok világlátott ember, voltam pár helyen, de a Közel-Keleten nem vagyok rutinos. Edirnében láttam meg ennek a világnak az arcát. És bár Európa küszöbén van, és helyenként nyugati jellemvonásokat mutat, ez valami tőlünk gyökeresen eltérő kultúra. Ezt nem nehéz észrevenni. Itt sok, nálunk érvényes játékszabály nem működik, máshogy élnek, máshogy gondolkodnak, más az értékrend. Bekeveredsz ide és figyelsz. Mit mond, aki mondja, hogyan mondja, mit ért azalatt, amit mond. Gesztusok, mozdulatok, akármi. Ami nálunk természetes, azért itt akár elvihet a rendőrség. Ne piázz az utcán, ne szidd Atatürköt (erre törvény is van), ne seftelj, ne űzz szerintük illegális tevékenységet (például hivatalos engedély nélkül idegenvezetést). Külföldiként ilyesmikért akár az országból kiutasítás is járhat. Mást értenek bizonyos fogalmak alatt, mint mi: maradva az idegenvezetésnél, számunkra egy csoport vezetője akárki lehet, aki többször járt egy helyen, és mesélhet ismeretei szerint, megmutathat dolgokat, nem kell hozzá semmi. Törökországban az ilyen embernek hivatalos papírokkal kell rendelkeznie, teljesen mindegy, hogy beszél-e a csoport előtt vagy sem, ha egyszer azt mondják rá, hogy vezeti a csoportot, és nincs engedélye, akkor előállítják és megbüntetik. Azért ez az életszerű példa, mert a kék mecsetnél megállított minket a rendőrség, és valaki a zenekarból minden rossz szándék nélkül közölte, hogy Inci a vezetőnk. Úgyhogy jó fél órás magyarázkodás és önmagunk igazolása következett, kis híján bevitték Incit. Ott közel voltam az eseményekhez, mert angolul lehetett kommunikálni és benne voltam a beszélők körében.
Úgyhogy, ha ismeretlenben jársz, a legjobban teszed, ha csendben vagy és rábízod magad arra, aki jártasabb. Legyél tiszteletteljes, fogadd el a helyiek szabályait, elvégre ők vannak itt otthon. Nem számít, mit gondolsz az egészről, nem számít a kritikád és ítélkezésed, ez az ő házuk tája.
Az isztambuli nappal kapcsolatban muszáj volt lerendeznem magamban, hogy a mérgező légkör ne eméssze fel az egész nap élményeit. Elhatároztam, hogy előrefelé és felfelé tekintek, a fejek fölé, ahol az emberi befolyás már nem hat, így végül sikerült a legtöbbet és legjobbat kihozni ebből a városlátogatásból.
Valaki vagy valakik leszerveztek reptéri transzfert fél 6-ra, nem igazán figyeltem. Zolival egy fa tövében ülve macskákról beszélgettünk. Aztán a nagy bazárt vettük célba, itt mindenki szabadon bóklászott az 5 órás találkozóig. Volt tehát kb. két óránk felfedezni ezt az eklektikus, nyüzsgő labirintust. Tátott szájjal mentünk fel-alá, jobbra-balra, én folyamatosan annyit mondogattam csak, hogy „Úristen”.
Most akkor próbáljam leírni, milyen az isztambuli nagy bazár…
Olyan, mint egy török stílusú, hatalmas pláza, de a pláza valami modern dolgot jelent, helyenként luxussal, puccos boltokkal. A bazár autentikus. A bazár nemcsak egy hely, hanem életérzés. Apró üzlethelyiségek szoros egymásutánja a legszélesebb választékkal: gyönyörű, színes keleti üveglámpák kivilágítva, szőnyegek, kerámiaedények, szuvenír, hűtőmágnesek, táskák, fűszeres bolt, tea és kávé, sálak és kendők, édességek, ruha, cipő, hangszerek, festmények és rajzok, és mennyi minden még… Bemegy az ember és egy pillanatra elbizonytalanodik, hogy vajon ki tud-e majd jönni. Rengeteg ember hömpölyög a sokszor keskeny folyosókon. Ha elindulsz egy irányba, végül nem tudod megmondani visszatalálnál-e, és nem tűnik fel, ha kétszer elmész ugyanott. Fűszer- és kávéillat árad, gyümölcsös aromák, virágillat, teafű. A boltíves mennyezeten cizellált minták, török zászlók mindenhol. Kis stokikon kedélyesen üldögélnek, beszélgetnek és kávéznak vagy teáznak az árusok, kínálják a portékát. Egy-két barátságos, tömeghez szokott cica felbukkan.
A világ összes vagyonát ott tudtam volna hagyni, összevásárolni mindent, ami megtetszik. És hát elég sok minden megtetszett. Nagy visszatartó erő a táskám limitált befogadóképessége, és beépített sváb-sóherságom. Inkább az előbbi. Mert az árak viszonylag alacsonyak, nagyon gyenge a török líra (jelenleg, 2025 szeptemberében 8 forintba kerül 1 líra). Törökországban példátlanul magas az infláció Erdogan (a jelenlegi elnök) rossz gazdaságpolitikája és autokrata vezetése miatt, és rohamos az elszegényedés.
Ajándéknak szánt apróságokat vettünk és könyvjelzőt. A bazársor szabadtéri részén pedig kétségkívül az út egyik legkomolyabb gasztronómiai élményében volt részem pár percben, amikor újabb csomag török kávét akartam venni. A kis üzlet tulajdonosa megkínált sütivel. Azzal a tekercses fajtával, amit szeletelni kell, mint nálunk a keksztekercset, csak kisebb. Őszintén fogalmam sincs, mi volt benne: az egyikben mintha pillecukor, mogyoró vagy mandula, pisztácia lett volna, a másikban pedig nugát vagy csokis mogyorókrém és szintén mandula vagy pisztácia. Olyasmi érzés lett úrrá rajtam, hogy kijön a könnyem a gyönyörűségtől. Sajnos nem tudtam venni belőle, mert a táskában garantáltan szétnyomódott volna, ha egyáltalán belefér. De az emlék örök marad.
A bazárból kifelé menet minden macskát lefényképeztem, jó párat megetettem. Egy dönert és frissen préselt gránátalmalevet vettünk magunkhoz búcsúzóul. A találkozási ponton egyszerre szólalt meg két közeli mecsetből a két imára hívó ének, olyan volt, mint egy duett. Eddig azt hittem, hogy városszerte egy müezzin énekel, akit mindenhonnan hallani, észszerűen hangfelvételről. De úgy tűnik, ez is máshogy megy.
A bérelt busszal közel másfél órás utunk volt a reptérig. Útközben megcsodáltuk a sűrűn épített házakat, az elképesztő embertömeget és a rengeteg mecsetet. Kíváncsiságból rákerestem a neten: Isztambulban több mint háromezer mecset van.
A reptéren már a bejáratnál biztonsági ellenőrzés volt, de ez csak egy belépési átvilágítás, a tényleges ellenőrzés később jött. Encit félrevonták az oboája miatt, úgy látszik, akkora kuriózum, nem lehet vele mit kezdeni, „fegyver” és kész. 😀 Kicsit megszeppentek a biztonságiak, amikor a zenekarból egyre többen odagyűltek kíváncsiskodni, aztán végre megértették, hogy fellépési helyzetek voltak Izmitben. Bocsánatkérések között engedték szabadon Encit és hangszerét.
Beszállókártya megszerzése, security check, várakozás, szembesülés a gép késésével, további várakozás – ez volt a program. A reptéri termékek vállalhatatlanul drágák, inkább kaját se vettem, volt nálam túlélős harapnivaló még az odaútról. A tervezett 22.35 helyett 23.15-kor indult a gép és magyar idő szerint 0.10-kor szállt le, ami török idő szerint 1.10.
Janóék sokkal jobb időt mentek és simábban haladtak, mint odafelé, ezúttal Románián keresztül jöttek, úgyhogy jóval hamarabb megérkeztek Magyarországra. A reptéri kijáratnál búcsút intettünk egymásnak, ki-ki ment a szervezett fuvarjával. Janó eljött, kiosztotta a megbeszélt bőröndöket azoknak, akik nem Fehérvárra mentek tovább, és Dorkát, Csanit és engem hazavitt. 2 és 3 óra között értem haza.
Zárszó
Ez az utazás jó is volt, érdekes is, fura is. Kár lett volna kihagyni, életem egyik legnagyszerűbb élményeként tartom számon, tekintve a körülményeket, lelkiállapotomat, hozzáállásomat. Igazi levegőváltozás volt, belépés egy tőlünk távoli kultúrába, ami feledteti mindazt, amit erre a néhány napra a hátunk mögött hagytunk. Végtelenül hálás vagyok a lehetőségért, a szervezőinkért, segítőinkért és az egész improvizatív megoldásért. Biztosan számos dolgot lehetett volna másként intézni, de végül így volt jó, és minden mozzanat tanulságként marad meg. Szívből remélem, hogy lesz még lehetőségem Törökországba utazni, akár a zenekarral, akár egyéni szervezésben. A hatása alá kerültem, nagyon megszerettem ezt az országot mindennel együtt.