Pedig én csak kikapcsolódásra vágytam…

2021. május 23. – ennek a piszkozatban maradt írásnak ez az eredeti dátuma. 😀

Most 2025. június 17. van, eltelt négy év… A könyvről, ami itt a boncasztalra került, fogalmam sincs, utánanézhetnék, de nem fogok. Mert ez így jó. Olyan különben, mintha nem is én írtam volna, és így, kívülállóként muszáj vagyok megállapítani, hogy bölcs gondolatokat szedtem össze. Így olvassátok. <3

(2021)

Nemrég megint elért egy kisebbfajta olvasási válság, az elmúlt 2-3 hónapban több könyvet is félretettem. Mindig olvastam valamit, szokás szerint, de semminek nem jutottam a végére. Az utolsó rúgásom az Anna Karenina volt. Esténként tudtam csak olvasni valamennyit, de pár oldal után belealudtam. Gyors fejszámolás – az nagyon megy nekem… -, és rá kellett jönnöm, hogy jobb, ha félreteszem egy időre, mert nem éri meg, hogy egy 800 oldalas regényt napi kb. két oldal teljesítésével egy évig olvassak.

Valami könnyed kellett, valami, amiben el lehet bújni, olyan könyv, amit képtelenség letenni, gyorsan lehet pörgetni, sikerélményt ad. Így nyúltam ‘Nemmondommeganevét’ ‘Nemárulomelacímét’ című könyvéhez.

Azért titkolózom, mert szeretnék most egy nagyon durva könyvekézést véghezvinni, egy jó kis ventilálást, és csúnya dolog nyíltan fikázni valamit, ami lehet, másnak örök életre szóló élmény lesz/volt, és egyébként is… Nem annyira a műről szól a történet, mint inkább az olvasójáról. Akármit olvasol, az a te világodban, a te szellemi és lelkiállapotodban tükröződik vissza.

Annyit azért elárulok, hogy ez egy szórakoztató, romantikus történet. De csak azért, mert valami “nénis” regény (így nevezzük magunk között a könyvtárban a romantikus regények polcán lévő könyveket), még nem kell, hogy vacak legyen. Futottam már bele nagyon jól megírt, szellemes, érdekes történetbe, ami kirángatott az aktuális hétköznapi nyomorúságomból, és mély bölcsességet nem adott ugyan, a sztori is kiesett a fejemből néhány nap után, de egy megkönnyebbült, mosolygós sóhajjal hagytam magam mögött a történetet, hogy “ez de jó volt!”. Olvasok mindenfélét, és igyekszem tartani az egyensúlyt: egy-egy komolyabb, mélyebbre ásós könyv után más jellegű olvasmányokkal lazítok. Nem mindig sikerül, sokszor egy cím, fülszöveg, borító alapján kiszámíthatatlan, mi lapul a két fedél között. Nem egyszer lepődtem már meg.

De ez, amit most kifogtam, számomra felháborítóan sekélyes volt. 400 oldal semmitmondás. Kidolgozatlan karakterek, akikről jórészt semmit nem tudunk meg, egyoldalú, szélsőséges személyiségek: aki rosszindulatú, abban egy szemernyi jó sincs, úgyszintén a kedves vagy ostoba szereplőkkel. Indokolatlanul sok a bárgyú párbeszéd, leírás szinte semmi, fantáziát megmozgató nyelvi megoldások sehol. Még ez is elmenne, de a konfliktusok nevetségesek, és a nagy rejtélyek, amikre megoldást várna az ember, teljesen életszerűtlenek.

A könyv írója nem éppen ismeretlen, a regényből film is készült. Nem fogom megnézni, gyanítom, a legprimitívebb halivudi nyálas-romantikus habcsókot sikerül összehozni belőle, kár lenne azért a másfél óráért.

Miért is olvastam el akkor mégis?? Hiszen az egyik alapelvem, hogy félreteszem azt, ami nem tetszik, hiszen annyi jó könyv van, kár az időt pazarolni.

Azért olvastam el, mert:
1. Tetszett a borítója. (Mea culpa…)
2. A szellős szedés és oldalkezelés miatt nagyon gyorsan lehetett haladni vele, annak ellenére, hogy 400 oldal. Épkézláb szedéssel 200 oldalt se tippelnék neki.
3. Ez egy szerelmi történet, és én most szerelmi történetet akartam olvasni, kerül, amibe kerül. Ilyenem volt és kész.
4. Nagyon, de nagyon akartam szeretni ezt a könyvet. Nem tudom, miért.
5. Végig reménykedtem benne, hogy nem is annyira borzasztó, a végére csak megérkezik a várt fordulat. Persze, sejtettem, hogy nem fog, de mégis. Én, az örök optimista. 😀

Talán akad köztük értékelhető indok, de ha mégsem, az sem baj.

Tanulságos volt mindenesetre, bár elbúcsúztam pár agysejtemtől. És két nagy tanulság írói szempontból: a semmiből is lehet bármekkora terjedelmet összehozni, és mindegy mit írsz és mindegy hogyan írod meg, előbb-utóbb lesz kiadója, és lesz közönsége is. (Mondjuk nekem nem mindegy sem a mit, sem a hogyan, de ez legyen az én bajom.)

Szóval én csak egyszerű kikapcsolódásra vágytam, ehelyett lett egy nem várt, ellenmondásos olvasmányélményem. Ez is az (olvasói) önismeret része.

Végső tanulság?

NEM kell mindent végigolvasni, nem kell erőltetni a “szeretést”. Ha nem érzed, hogy megszólított, ha nem tetszik, tedd le. Senki nem fog elszámoltatni, a könyvtár és a könyvesboltok (de főleg a könyvtár, ugye) tele vannak tízezerszámra jobbnál jobb olvasmányokkal.

És álljon itt az ellenpélda, a varázslat, a kompenzáció a mellényúlásért.

Kezembe akadt egy másik regény, egyidőben az előzővel, egy olyan szerzőtől, akiről sose hallottam előtte: Lorenzo Marone. Egy olasz ügyvéd, aki író. Sajnos egyelőre csak ez az egy könyve jelent meg magyarul. (Gabo, 2016)

A boldogság megkísértése című regényének hátsó borítóján ez a szöveg áll: “Van, aki óvatosan kel át az életen, kerülve minden veszélyt, de az élvezetet és a boldogságot is. És van, aki hetvenévesen kinyílik az idáig megközelíthetetlen világ előtt, mint Cesare Annunziata.”

És elkezdett érdekelni. Így történik ez, ha megszólít egy könyv. Kárpótolt mindenért, amit az előző olvasmányom elvett, úgyhogy ezt viszont szívből ajánlom mindenkinek. Bölcsesség, jellemek, igazi érzelmek, valóság, dráma és feloldás, minden benne van. Egy cinikus, mogorva öregember szemszögéből látjuk a világot, aki rengeteg meglepetést tartogat saját maga számára is. Nagyon szerettem!