Most akkor tudsz írni vagy nem tudsz írni?
– Most már ki vele, mi bajod van?
– Semmi.
– Ne kamuzzál, hónapok óta tiszta hülye vagy, mintha máshol járnál, nem vagy önmagad, vagy nemtom. Érted.
– Tényleg, komolyan semmi bajom. Csak…
– Na?
– Na jó. Elmondom. De kussolsz.
– Oké. Mondd már.
– Írni tanulok.
– Mi?
– Írni tanulok.
– Azt nem elsőben szokták?
– Nem úgy! Olyan irodalmi jelleggel… prózát. Elbeszélést, novellát… ilyenek. Regényt.
– Mi a rosseb? Hogy a francba jutott ez eszedbe?
– Hát, gondoltam, megpróbálom. Tudod, hogy mindig szerettem írni. Mindig volt valami: napló, meg napló, meg újság egy kicsit, megint napló. És hát próbálkoztam fikcióval, de csapnivaló lett, és rájöttem, hogy ez egy szakma és meg lehet tanulni, úgyhogy megpróbálkozom vele, elvégre valamelyest tudok írni, hát szóval érted…
– És hogyan? Hol? Iskolában? Van ilyen szak?
– Hát nincs. Ez nem olyan, mint a zene- vagy a képzőművészet.
– Pedig ez is művészet, nem?
– De írni mindenki tud. Más kérdés, hogyan. De igen, ez is művészet.
– Na de hol tanulsz, mondjad már!
– Péterfy Gergelynél.
– ?
– Kitömött barbár? A golyó, amely megölte Puskint?
– Várj, nem ő az, akinek a regénye tavaly a Libri-díj döntőjébe került? Meg Aegon-díjas az a Kazinczys regénye.
– Igen, ő az! Szóval pár éve kreatív írás kurzust indított, és most végre én is beiratkoztam hozzá.
– És? Milyen?
– Nagyon durva. Kész egyetemi szeminárium. De nagyon élvezem!
– És tudsz már írni?
– Hát azt nem tudom… Sokat tanultam, annyi biztos.
– Mutass valamit! Megjelent már a könyved? Nyertél díjakat?
– Ööö… nem…
– Akkor minek vagy ott? Elvégzed a kurzust, és híres író leszel, ennyire egyszerű, nem?
– Nem egészen. Azért ez egy hosszú folyamat, sokat kell gyakorolni, írni…
– Mit rizsázol itt nekem? Most akkor tudsz írni vagy nem tudsz írni?
– …
– Te figyelj már, nem lehet, hogy arcórákat is kéne venned? Nem látom rajtad a mindent elsöprő vágyat, hogy mutogassad, amit csináltál!
– Ezért mondtam, hogy kussoljál! Előbb meg akarom tanulni, amit lehet, aztán gyakorolni, olyat írni, ami tényleg tutijó, és csak aztán mutogatni.
– Hallod… akkor írogathatsz a fióknak ítéletnapig. Ááá, értem! Nem bírod a kritikát.
– Nem erről van szó!
– Maximalista vagy!
– Dehogyis!
– Dehogynem! Az megvan, hogy olyan sose lesz, hogy mindenkinek tetszeni fog, amit csinálsz? Akármennyire érzed jónak, úgyis lesz, aki fintorogva odébbáll, meg olyan is, aki beléd áll. Szerintem szarjad le. Komolyan. Tedd ki! Mutasd meg! Mit veszítesz? Lesznek olyanok, akik szeretni fogják az írásaidat, velük kell foglalkozni. De ahhoz, hogy őket megtaláld, vállalni kell magad!
– Hú, de bölcs valaki! És te? Te mit tettél le az asztalra?
– Írtam novellákat.
– Te. Novellákat. Muti!
– Majd ha te is te cuccaidat.
– Chsz…
– Komolyan érdekel! És szívesen megmutatnám neked az enyémeket.
– Na jó. Elolvashatod az elsőt, amit Gergelynél írtam, nagyon szerettem.
– Mit mondott rá?
– Tetszett neki!
– Azt tudod, hogy ez elég nagy elismerés? Nem is értelek, mit titkolózol?
– Jóvammá. Mutatom, na!