Hátborzongatás, vérfagyasztás, letehetetlenség

Legalább fél évet vártam, hogy elolvashassam végre Carlos Ruiz Zafón Marina című regényét. Decemberben épp olvasónál volt, előjegyeztem, de elég ramaty állapotban érkezett vissza a könyv, így elküldtük kötészetre, ahol sokáig parkolt a szokásos év eleji folyóiratkötések miatt. Igen közel jártam a megvásárlásához, de biztosra vettem, hogy abban a pillanatban elérhető lesz a könyvtárban, mihelyt ellépek a kasszától. Gondoltam, addig olvasok mást. Épp elkezdődött a legújabb, májusi táppénzes időszakom, amikor értesítettek, hogy vihető.

Egy nap alatt elolvastam. (Megtehettem. Nyilván.)
“A Marina alighanem a legnehezebben meghatározható és kategorizálható regényem, és egyben talán a legszemélyesebb is.” Ezt írja róla a levélnek szánt előszóban az író. És még ezt is írja: “Korábban három ifjúsági regényt is kiadtam, és amikor belefogtam a Marina megírásába, már tudtam, hogy ebben a műfajban ez lesz az utolsó munkám.” No de csak azért, mert középiskolás korú fiatalok a főhősei, egyáltalán nem nevezném ifjúsági regénynek… Inkább hátborzongató horror, tudományos-fantasztikus elemekkel, szépirodalmi igénnyel. Az Elfeledett Könyvek Temetője-sorozatból már kiderült számomra, mekkora teremtő erővel bír Zafón, ha világépítésről van szó. Ködös-esős-poros-sötét-színes-élő-elvarázsolt Barcelonájában hemzsegnek a különböző helyszíneken, elhagyatott, kísértetjárta házakban, temetőben, csatornarendszerben és tengerparton játszódó jelenetek. Barangol az ember az utcákon a két főszereplővel, Marinával és Óscarral együtt.

Miről is szól ez a regény? Óscar csak bandázik, sétálgat és tele van kamaszos kíváncsisággal. A bentlakásos iskolából rendszeresen délutáni sétákra indul felfedezni a környék elhagyatottnak tűnő utcáit, így keveredik egy romos, régi házhoz, amit először lakatlannak vél. De kiderül, hogy itt él Germán, az egykori festőművész, és tizenéves lánya, Marina. Már-már rokoni barátság szövődik közöttük, és Óscar minden szabadidejét náluk tölti. Marina megmutatja neki a sivár temetőt, ahol egy fura, fekete köpenybe burkolózó nő szabályos időközönként egy jelöletlen sírra virágot visz. A sírkőre csak egy kiterjesztett szárnyú fekete pillangó van vésve. A két fiatal pedig a nő után ered, mert vonzza őket a titok. Innen indul a bonyodalom, rémséges helyszínekkel, vérfagyasztó rejtéllyel. És Zafón úgy ír, hogy rendesen felmegy az ember vérnyomása helyenként. Szörnyű, komolyan – szörnyen lebilincselő. A sok-sok felbukkanó szereplő közül elsőre nem egyértelmű, ki a barát és ki az ellenség, de persze megoldódnak ezek a kérdések, amikor egyeseket a halál torkából kell visszarángatni.

Letehetetlen. Valahol a szórakoztató és a szépirodalom határán billeg ez a mű. Az emberi mivoltra vonatkozó tengermély bölcsességet nem kell benne keresgélni, bár vannak tanulságok bőven, és a megfogalmazás, a stílus, a ragyogó pörgősség, a láttató varázserő, amit Zafón tud, mindenképpen kiemeli az átlag zsánerirodalom köréből. Az ifjúság azon tagjainak adnám kis kacsóiba, akiknek erősebb az idegzetük. Nekem, vén rókának nem okozott álmatlanságot, csak egyszer merült fel bennem egy éjszakai mosdójárat közepén, hogy nem szívesen találkoznék a regény néhány gyanús szereplőjéhez hasonlatos lénnyel ott a sötétben… A könyv hatására viszont újra fellángolt bennem a Barcelonába-mehetnék.

Tetszett. Love Zafón. 😀

“Lelkünk padlásán valamennyien őrzünk egy-egy titkot. Íme, itt az enyém.” 8. oldal

“A világ minden földrajz-, trigonometria- és matektudása is haszontalan, ha nem tanulsz meg önállóan gondolkodni – magyarázta Marina. – Azt pedig egyik iskolában sem tanítják. Nincs benne a tanrendben.” 67. oldal

“A legvalóságosabb dolgok olykor csak a képzeletben léteznek, Óscar – felelte. – Csak arra emlékszünk, ami sosem történt meg.” 92. oldal

“Aki nem tudja, merre tart, sehová sem érkezik meg.” 132. oldal

“Egyszer egy derék barátom azt mondta, a problémák olyanok, mint a svábbogarak. […] Ha napvilágra kerülnek, megijednek, és nyomban eltűnnek.” 241. o.

“Azokban a hetekben megtanultam, hogy az élethez a reményen kívül nem sok kell.” 256. oldal