Jill Santopolo: A fény, amit elvesztettünk

Ez a könyv is egy sikertörténet, ajánlották millióan, így szépen beálltam a könyvtárban a sor végére, előjegyeztem. Szerencsére az előttem lévő olvasó időben visszavitte, így nem kellett rá egy hónapnál többet várnom. Gondoltam rá, hogy megveszem, de múltkor sikerült mellényúlnom, így most ott porosodik a polcon egy olyan könyv, amit többé valószínűleg nem fogok elolvasni, sőt, azon gondolkodom, hogyan passzoljam el. Nem akartam még egy ilyenbe belefutni.

Két napja fejeztem be úgy, hogy a könyv felétől egyhuzamban olvastam ki éjszakába nyúlóan, képtelen voltam letenni. Tudni akartam, mi fog történni, nem tudtam volna aludni, ha nem érek a végére. Persze reggel olyan voltam, mint egy zombi. Azóta vissza-visszatérek a történetre és elmélkedem róla. És persze nem bírok új könyvbe kezdeni, előbb ezt meg kell emészteni. Ezt nevezik úgy, hogy másLaposság. 🙂

Ez egy könnyed szerelmi történetnek tűnő kőkemény mű. Arról szól, mennyire határoznak meg minket a párkapcsolati döntéseink, a választásunk. Amikor mérlegre kerül a szerelmünk és a hivatásunk, az álmunk. Melyiket válasszuk? Mert választani kell, és akkor vagy az egyik, vagy a másik ugrott, mert mondjuk olyan a helyzet, hogy nem tudunk és/vagy nem akarunk kompromisszumot kötni. Mi lesz akkor a másikkal, mi lesz velünk? Tudunk-e így tovább élni? És a másik? Tíz év távlatából nézve vajon jó volt-e a döntés, és ha nem, helyrehozható-e?

Az a durva, hogy ezeket a kérdéseket most nem a főszereplő oldaláról tettem fel, hanem a másik fél, Gabe részéről, akit csak a főhősnő Lucy elbeszélése alapján ismerünk meg. De az ő döntése az, ami Lucyt egy életen át sodorja olyan irányba, amelyben ugyan maradéktalanul boldognak mondja magát, de mégsem az.

Lucy és Gabe története a lány szemszögéből elmesélve elképesztő emberi mélységekbe visz le. Meggyőződésem, hogy ezt a mélységet kizárólag akkor lehet írásban ennyire kézzelfoghatóvá tenni, ha az ember, aki írja, maga is átélte. És emellé megvan az a képessége, hogy úgy adja át ebben a regényben, hogy azt ajánlom, százas pézsé nélkül senki ne kezdjen bele. Helyenként rám tört a sírás, olyan fájdalmasan mélyre visz az író a főhőse lelkébe, és nagyon lehet vele azonosulni. A legtöbb ember elmondhatja magáról, hogy átélt már olyan traumatikus szakítást, ami hónapokra, vagy akár évekre a padlóra küldte lelkileg. Hiába dolgozta azonban fel, ez az írás megpiszkálgatja a “mi lett volna, ha…” érzését. Nekem is eszembe jutottak dolgok, amik már hosszú évek óta nem, és bár erősen a helyükön vannak ezek az élmények, és egy pillanatra nem vágyom vissza a múltnak egyetlen szakaszába sem, fura ez a bevillanás. (Értem ez alatt a villanást: jön-megy, úgy tűnik el, ahogy érkezett.)

A történet végkifejlete egy percig nem hagy kétséget afelől, hogy nem lehetett volna másképpen. És persze el lehet merengeni azon, hogyan lesz a dolog a továbbiakban…

Nagyon szép könyv. De nagyon. Akárcsak a borítója, ami a valóságban teljesen más, mint fotón. Örülök, hogy ez az ajánlás ennyire elért.